Az angol irodalom órája nem egészen olyan volt, mint amire számítottam. Ahogy beléptem a terembe, a nehéz faajtók hangtalanul záródtak be mögöttem. A professzor éppen egy régi, poros kötetet tartott a kezében, miközben szenvedélyesen magyarázott Wordsworth és Coleridge barátságáról. Szavai, mint ódon festmények, szinte életre keltek a teremben.
Jegyzetelni próbáltam, de a szemem állandóan a professzor kezében lévő könyvre tévedt. Az idézetek, amelyeket felolvasott, valahogy mélyebben hatottak rám, mint korábban bármikor. Talán azért, mert itt voltam, Oxford falai között, ahol ezek a szavak többé nem csak távoli történetek, hanem eleven emlékek. Néha mégis szinte elveszettnek éreztem magam, mintha ezek a régi szavak egy nyelven szóltak volna, amelyet csak félig értek.
Az óra végén, miközben a többiek gyorsan összepakoltak, én még mindig egy kérdést ízlelgettem magamban, amit a professzor feltett. Valami olyasmiről beszélt, hogy az irodalom nemcsak a valóság leképezése, hanem a valóság mélyebb igazságainak feltárása. Én is erre vágytam: nemcsak tanulni, hanem megtalálni valami fontosat a világban, és talán önmagamban is.
Úgy döntöttem, hogy délután elmegyek a könyvtárba, hátha ott választ találok a kérdéseimre. A könyvtár régi, kopott falai között valami különös csend volt, amit sehol máshol nem éreztem. A könyvek illata, a kopott bőrborítások érintése – mintha magukban őrizték volna a régi idők titkait.Ahogy a polcok között bóklásztam, egy különösen régi kötet vonta magára a figyelmemet. A borítója kopott volt, a címe alig olvasható, de valami mégis vonzott benne. Amikor levettem a polcról, és belelapoztam, az első oldalon egy név állt: E. Whitmore, 1932.
— Látom, sikerült rábukkannod egy régi kincsre. -szólalt meg mögöttem egy kedves hang. Hátra fordultam, és egy idős könyvtáros állt előttem, halvány mosollyal az arcán.
—Tényleg kincs? — kérdeztem zavartan, még mindig az oldalak között kutatva.
— Oh, igen. Whitmore professzor gyakran jegyezte be a nevét a saját könyveibe, mintha csak így akarta volna megjelölni azokat a köteteket, amelyek különösen közel álltak hozzá.
Érdeklődve néztem fel. — Tudja, ki volt ő?
— Ó, persze. Az egyetem egyik nagy gondolkodója volt. - egy utolsó, jelentőségteljes pillantást vetett a könyvre, mielőtt eltűnt volna a polcok között. A könyvet egyelőre visszacsúsztattam a helyére, majd a hasam hangos korgása jelezte, hogy ideje meglátogatnom az ebédlőt.
Lily-vel együtt kerestünk egy csendesebb helyet az egyetemi étkezdében. A diákok nevetve, sietve sorakoztak a különböző pultok előtt, de mi egy sarokban találtunk helyet, ahol kicsit nyugodtabban beszélgethettünk.
— Hogy teltek az óráid? — kérdezte Lily, miközben a villájával játszadozott.
— Eléggé intenzívek voltak, - válaszoltam. -A professzorok sokat várnak el, és... néha úgy érzem, hogy túl nagy falat ez nekem.
Lily elmosolyodott, de a mosolyában volt valami megfoghatatlan, amit nem tudtam hova tenni. — Mindig mindenki így érzi az elején. Az egyetem... más, mint amire az ember számít.
— Te hogy érzed? Megtalálod itt a helyed? — kérdeztem vissza, próbálva rájönni, miért érzem néha olyan távolinak.
Lily elgondolkodott egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna. — Talán. – úgy tűnt, mintha folytatni akarná, de végül nem tette.
— Mire gondolsz? -kérdeztem.
Lily rám nézett, a szemei szinte fürkésztek. — Semmi különös, csak néha elgondolkodom azon, hogy az emberek miért jönnek ide. Mit keresnek igazából. -mielőtt válaszolhattam volna rá, gyorsan témát váltott. -Na és, meséltem már a családomról? -kérdezte, hirtelen felderülő arccal.
— „Van két kisöcsém, és mindketten imádják a focit. Tudod, néha kicsit hiányoznak."
Ez a hirtelen témaváltás meglepett, de örömmel láttam, hogy Lily arcán most először látok őszinte boldogságot. A feszültség, ami eddig érezhető volt, egy pillanatra szertefoszlott, és a beszélgetésünk valahogy könnyedebbé vált. Elkezdett mesélni az öccseiről, a családi kirándulásokról és arról, hogyan próbálta mindig is megőrizni a kapcsolatot a szüleivel, még akkor is, ha ez nehéz volt.
Ahogy hallgattam, éreztem, hogy Lily sokkal több, mint amit elsőre mutatott. Egyszerre tűnt törékenynek és erősnek, mint aki több mindent visel a vállán, mint amennyit a mosolygós felszín mutat. Talán a titkok nem Oxford régi falai között, hanem az emberek szívében rejtőznek.
ESTÁS LEYENDO
Rejtett Szívek - Mese az elhallgatott érzésekről
RomanceCelia Chastain számára Oxford a lehetőségek kapuját jelenti. Az amerika lány izgatottan indul neki az új kalandnak, de a patinás egyetem falai között nem csupán tudásra, hanem önmagára is rá kell találnia. Ahogy egyre mélyebbre merül az egyetemi éle...