Aziel és a terápiás Podcast.

Második epizód: Külső világ, belső káosz.

MÁSODIK EPIZÓD: KÜLSŐ VILÁG, BELSŐ KÁOSZ.

__

Itt vagyunk újra, a második részben. Kicsit meglepő, hogy eljutottunk idáig, nem? Az első részben csak kinyitottam egy ajtót, és hagytam, hogy a káosz kicsorduljon. Most pedig itt van ez a folytatás. Tudom, nem sokat oldottunk meg, de talán nem is kell mindent azonnal.

Ma arról fogok beszélni — vagy legalábbis megpróbálok —, hogy hogyan próbálom meg kezelni ezt az egészet. Mármint a zűrzavart, ami a fejemben van. Mert elég egyértelmű, hogy eddig nem sok sikerrel, ugye? És nem akarok hazudni. Nem tudom a választ. Talán soha nem is fogom tudni, de most erről fog szólni ez a rész. Gondolom, az lenne a logikus lépés, hogy elkezdjem felsorolni azokat a stratégiákat, amiket alkalmazok, hogy valahogy átverekedjem magam a napokon. Mint például a meditáció, a relaxációs technikák, vagy az, hogy naponta három liter vizet iszom a gyógyszereim mellé, mert állítólag azoktól majd jobban leszek. De a valóság az, hogy ezek közül egyik sem működik igazán. Vagy ha működnek is, csak rövid ideig tartanak. Mint amikor egy kis sebtapasszal próbálsz egy szakadó gátat betömni. A valóság ezzel szemben? Nos, az, hogy legtöbbször csak sodródom. Ébredés után az első dolog, amit észreveszek, az az, hogy már megint összeszorul a mellkasom. Nem azért, mert valami konkrét dologra gondolok — egyszerűen csak ott van. Egy érzés, ami úgy beköltözött, hogy már a testem része lett. Lehet, hogy ezzel kezdenem kéne valamit, de az igazság az, hogy nem tudom, hogyan. Ez az állandó belső nyugtalanság az, ami legtöbbször meghatározza a napjaimat. Tudod, az a fajta érzés, amikor úgy tűnik, mintha mindig valami baj lenne, de sosem tudnád megmondani pontosan, hogy mi. Mint amikor valaki éppen a nevén szólítana, de te sosem hallod elég tisztán ahhoz, hogy reagálj. És persze ott van a naplóm is. Igen, még mindig próbálkozom vele. Az első részben meséltem, hogy mennyire nem működött, de azóta is újra meg újra visszatérek hozzá. Az ember elég makacs tud lenni, amikor úgy érzi, hogy valaminek segítenie kéne.

Szóval írok. Írok mindenfélét, ami eszembe jut, de valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki: a kérdőjelekhez.

Vanya pedig...most épp az asztal sarkáról lóg le fejjel lefelé, mintha ő jobban tudná, hogyan kéne kezelnem ezt az egészet. Talán tényleg jobban tudja. Ő csak teszi a dolgát. Én meg itt ülök, és próbálom kitalálni, hogy mégis mihez kezdjek ezzel a rengeteg nehezékkel, amit nap mint nap cipelek. Egyre inkább arra gondolok, hogy talán a legrosszabb az egészben, hogy elfelejtettem, mit is jelent élni. Mert most már csak túlélés van. A napok úgy telnek el, hogy úgy érzem, minden egyes reggel csak a korábbi nap másolata. Felkelek, elvégzem a kötelezőt, és várom, hogy véget érjen az egész. Talán ezért ragaszkodik Mr-doktor-úr-de-a-barátod-vagyok ennyire a naplózáshoz. Talán abban reménykedik, hogy ha szavakat adok az érzéseimnek, talán azok végre megtalálják a helyüket. Ezért próbálom úgy megírni a gondolataimat, mint egy naplót, de tudom, hogy sokszor nem vagyok őszinte. Nehéz egy-egy szót is leírni, amikor a valóság ennyire fárasztó. Lehet, hogy egy nap csak beleírom: "Ma is ugyanazt a kávét ittam, és megint nem tudtam aludni." De ahogy ezeket a mondatokat írom, már látom is magam előtt, ahogy azok a szavak egyre inkább összefolynak, és már megint ott tartok, hogy megkérdezem: mi értelme ennek az egésznek? Ki akarja ezt olvasni? Aztán néha jönnek a váratlan pillanatok. Például, amikor Vanya éppen az asztal széléről leugrik, és a lábamba kapaszkodik az éles körmeivel, amiket két hete vágtam le. Ez egy kis figyelemelterelés, ami talán szükséges. Mert amikor ránézek, látom, hogy ő nem agyal, nem rágódik, nem keres válaszokat. Egyszerűen csak van. Eszik, játszik, alszik, és közben élvezi az életet. Ezek a kis pillanatok, amikor Vanya cselekedeteit figyelem, néha arra emlékeztetnek, hogy lehet, hogy nem minden annyira bonyolult. Talán csak ennyire egyszerű. De ahogy ezeket az egyszerű örömöket próbálom megragadni, mindig ott van az a kis hang, ami azt suttogja, hogy ez csak átmeneti. Hogy a káosz mindig visszatér.