Kettőnk sorsa

PROLÓGUS

<Lewis Capaldi - Forever>

*~Öt hónappal később~*

Asher

Részeg voltam.

Elképesztően, visszafordíthatatlanul részeg. Pontosan tudtam, hogy hol vagyok és miért, de a lábaim már nem vittek rendesen. Minden forgott körülöttem, fejem erősen dübörgött, míg szívem keservesen szenvedett azért, hogy életben tartson. Fájt a mellkasom. Olyan fájdalom volt, mint amilyet eddig még sosem éreztem. Szorító, szúró és kegyetlen. Azt gondoltam, ha iszok akkor elmúlik a fájdalom, azonban ez nem történt meg. Sokkal jobban fájt, sokkal több mindenre emlékeztem, újból és újból átéltem azt a napot, amikor minden összehullott az életemben. Gyűlöltem sírni, most pedig lassan két órája egy fa tövében ültem, égő szemekkel és nedves arccal a sötétben a születésnapomon. A barátaim bulit szerveztek nekem, amiért kicsit hálás is voltam, jól esett, hogy emlékeztek erre a napra annak ellenére is, hogy én mennyire kibaszottul gyűlöltem a születésnapomat. Április hatodika volt, hajnali fél kettő, eljöttem a buliból egy sötét parkba, ahol lábaim hamar feladták a szolgálatot és egy magas fa tövébe rogytam. Lábaim mellett tartottam az üres vodkás üveget, mi társaságom volt másfél órán keresztül. Olyan szorosan fogtam a keskeny nyakát, mintha féltem volna attól, hogy lábakat növeszt és elsétál tőlem. Ő is.

A kellemes meleg szellő simogatta bőrömet, ha lehunytam szemeimet éreztem azokat a finom, puha ujjakat, amik sokszor simogattak engem álomba. Az illatot, mit öt hónap elteltével sem voltam képes elfelejteni. A két csodás barna szempárt, a göndör barna tincseket, amiket annyira szerettem ujjaim köré tekerni. Hiányzott a bőre, hiányzott a hangja és a nevetése, amitől mindig megdobbant a szívem. Erősebben, teli élettel. Leginkább pedig ő hiányzott. Ilaria. Az én mindenem, az angyalom és segítségem. Annyiszor próbáltam őt elfelejteni, megpróbáltam más lányokkal lenni, de addig sem jutottam el, hogy megszólítsam őket. Próbáltam versenyzésre összpontosítani, a barátaimra és az új életemre, ami valójában nem is volt olyan új. Legalábbis, nekem nem.

A barátaim segíteni akarnak, volt, aki a szemembe mondta az igazat, miszerint kezd félteni engem az alkohol fogyasztás miatt, ami ez elmúlt pár hónapban eléggé megugrott. A nővérem, ki az egyik éjszaka szobámba jött és nyakamba borulva sírt, hogy ne legyek olyan, mint az anyánk. Hiába tettem neki ígéretet, tudtam, hogy azon az úton haladok, amitől én is annyira távol akartam maradni. Viszont kezdtem megérteni azt, hogy anya miért szeretett annyira inni. Neki is fájt. Fájt az, ha lélegzett, fájt maga a létezése is. Ő olyan emberrel élt, akivel nem akart, akitől távol akart lenni ezért inni kezdett, hogy elfogadja keserű sorsát. Én pedig azért kezdtem inni, mert nincs velem az a személy, akire a legjobban vágyok, akit a legjobban szerettem valaha is. Akit még mindig szeretek, mintha az életem múlna rajta. Ugyan sokszor beszélgettünk telefonon keresztül, láthattam arcát és hallhattam a hangját, ami valójában egyáltalán nem volt elég, sőt még inkább szívszorító érzést váltott ki belőlem, mikor kinyomtuk a hívást és telefonom képernyője elsötétült. Utoljára két hónapja beszéltünk, azóta ötletem sincsen mi lehet vele vagy egyáltalán kíváncsi-e rám. Az időeltolódás is sok mindenbe beleszólt. Hat óra nem tűnik soknak, de mindig akadt valami, ami megakadályozta kettőnk beszélgetését. Vagy Ilaria legújabb munkája, a családja vagy pedig a versenyek, amikről ezúttal egyetlen alkalommal sem mondtam le. Egyikünk sem mondta ki azt, hogy szakítanunk kéne vagy szakítsunk, sokkal inkább elhidegültünk egymástól, és nem beszélünk többet annyit. Először azt mondta nekem Ilaria, hogy februárban jön vissza az egyetemre, vártam rá, írtam neki ezer és egy üzenetet, viszont sosem jött vissza.