Általánosságban mondható, hogy amikor az embert fogságban nevelik, igen sokszor elfeledkeznek róla – vagy legalábbis nem nevezhető prioritásnak.
Nem azt mondom, hogy különösebben bánom, de jelen pillanatban nem repdesek az örömtől a gondolatra, hogy valószínűleg ebben a szobában fogok megrohadni, már ha nem ölnek meg előtte... nem tudom melyik lenne a rosszabb.
Az orromat vérszag tölti be, érzem, hogy a kastély több pontját is beborítja. Ismeretlenek törtek be, még magamon kívül sosem éreztem hasonlót.
Sárkányok.
Több oldalról hatolhattak be és a szagokból ítélve, amerre járnak, mindenkit legyilkolnak akik csak keresztezik az útjukat.
Számomra ez egyszerre jó és rossz hír, hiszen én alapvetően nem fogok velük a folyosókon összefutni, ugyanakkor valószínű, hogy nem is fognak velem foglalkozni, csak itt hagynak éhen halni – vagy igazából bármilyen módon meghalni. Legrosszabb esetben egyszerűen kiugrom az ablakon, akkor legalább ilyen magasságból biztos, hogy szörnyet halok.
Bár tisztában vagyok azzal, hogy mi történhet velem, mégis a torkomban dobog a szívem. Nem mondom, hogy kifejezetten meg akarok halni, de sosem zavart a gondolata. Nem sok dologról maradnék le.
Mindennek ellenére most úgy érzem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Csak fekszem az ágyamban a sötétben, és bámulom a plafont, míg a kastély többi lakóját valószínűleg épp meggyilkolják, én csak keresztbetett lábbal nézek ki a fejemből.
Lassan elkezdenek közeledni hozzám a harc hangjai, de meglepetésemre nem hallok kiabálást, vagy sikoltozást, csak szapora lépteket, és tompa puffanásokat.
Ha be is törnek hozzám, egy szemmel és negatív harci ismerettel esélyem se lenne.
Három ember léptei közelednek, ebből kettőnek a szagát és a hangját egyből felismerem, legnagyobb részt ők szoktak körülöttem lebzselni, de a harmadik idegen. Egyetlen aromát érzékelek belőle, hogy sárkány, a dobogásából ítélve pedig valószínűleg nagydarab lehet.
Kicsivel azután, hogy befordulnak a folyosóra, ahol a szobám van, már csak a sárkány lépteit hallom, és vérszagot érzek.
Megölte őket.
Ahogyan közeledik az ajtómhoz, szinte ledermedek. Ha akarnék se tudnék mozdulni, mintha egyszerűen a testem azt mondaná, hogy csak úgy élhetek túl, hogyha kővé válok, de pontosan tudom, hogy a saját szaglásomból kiindulva, már a támadó is nagyon jól tudja, hogy itt vagyok, akkor is, ha nem mozdulok és koromsötét van.
Hatalmasat dobban a szívem ahogyan elhalad a szobám előtt, visszafojtom a lélegzetem, de ahogy hallom, hogy le se lassít, elkezdem lassan kiengedni a levegőt, amit legalább fél perce magamban tartottam, amikor hirtelen... megáll.
Megfagy az ereimben a vér amikor meghallom, hogy az ajtóm felé veszi az irányt.
Könnyen meglehet, hogy korábban eltúloztam azt, hogy nem félek, most ugyanis egyenesen kiver a víz, mikor megáll a bejáratnál.
Még levegőt venni sem merek, mikor megrántja a kilincset, de az zárva van.
Hallom, ahogy néhány lépést hátrál, majd lendülettel csapódik az ajtónak, a zár pedig mintha semmi sem tartotta volna, egyszerűen kiszakad ahogyan betöri.
Kész, én most fogok meghalni.
Először csak néhány helyen kilyukadt, hatalmas, barna szárnyat látok, majd ahogy elveszi maga elől, egy nagydarab, középkorú férfit fed fel, kezében egy hatalmas baltával, és a szárnyai alatt kiinduló, pikkelyes farokkal.
YOU ARE READING
Törött szárnyak
FantasyNevan egész életét bezárva töltötte, fogolyként, okokból, amiket sosem osztottak meg vele - többek között, hogy kisgyermek korában pontosan miért kellett őt fél szemére megvakítani. Semmi érdekesség, semmi újdonság, csupán házimunkák és könyvek. Enn...