A FALU

Észak-Korfu, Görögország

Jorgosz Mavrídisz megtörölte kézfejével verejtékező homlokát, mialatt a meredek emelkedőn baktatott. Khaki színű, rövid ujjú inget és farmer rövidnadrágot viselt, hátizsákja súlyosan húzta a vállát, de a férfi kitartóan tört előre. Sötét szemében elszánt fény csillant, ahogy egy régi kecskeösvényen haladt. A távolban a tenger kékeszöld sávja időnként előbukkant a tüskés bokrok, olaj-és platánfák erdeje mögül. Lépteit sirályok vijjogása és kabócák zenéje kísérte a rekkenő hőségben.

Jorgosz a SZEM embere volt, egy nemzetközi, titkos szervezeté, ami rejtélyes vagy természetfeletti esetekre specializálódott. A nevük is innen eredt, mivel figyeltek és látták, ami mások számára láthatatlan. A Jón-szigetek Jorgosz felügyelete alá tartoztak, így most sem volt véletlen, hogy Korfun tartózkodott. Előző nap érkezett, és az éjszakát Nimfesz településén töltötte. Innen indult útnak Peirosz falujába, ami lassan már kétszáz éve elhagyatottan állt. Különös pletykák keringtek róla, mióta leégett, melyek az utóbbi hónapokban megsokszorozódtak. Nimfesz azon lakói, akiktől Jorgosz információhoz jutott megerősítették a szóbeszédet. Kétségbeesett sikolyokról meséltek az éjszakában, akárcsak nyom nélkül eltűnt túrázókról, akik a figyelmeztetések ellenére Peirosz közelébe merészkedtek. Jorgosz mindebből már tudta, hogy komoly a baj, így tettre készen lépett a veszélyes ösvényre.

Egy-két óra múlva fel is bukkantak előtte a megfeketedett, beomlott falú és tetejű romok. Peiroszt alig több, mint egy tucatnyi ház alkotta, utcáit sűrű, megsárgult gaz nőtte be. Egy letűnt kor mementója volt, amit a modern térképek nem is jelöltek sehol. Az élet teljes hiánya jellemezte, és ehhez egy megfoghatatlan feszültség társult, a levegő szinte fojtogatónak hatott. Jorgosz figyelmét nem kerülte a súlyos csönd sem. Itt nem énekeltek a madarak, nem röpködtek rovarok és a kabócák is hallgattak, mintha a természet rettegve némaságba burkolózott volna.

Jó helyen járok – gondolta a férfi, majd leheveredve egy olajfa árnyékában mohón kortyolt bele a nála lévő ásványvízbe. Szomját oltva visszatette hátizsákjába a műanyag palackot, és hátát a fának vetve kényelmesen elnyújtózott. Türelmesen várta, hogy leszálljon az éjszaka. Lassan teltek az órák, Jorgosz elbóbiskolt, és mikor felébredt már sötét volt. A taszító, fenyegető aura, mely körbelengte Peiroszt most még erősebbnek hatott. Jorgosz magára kapta hátizsákját, aztán besétált az épületek közé. Léptei a súlyos csöndben szinte ágyúdörgésnek hatottak, mialatt elemlámpájának fénye kardként hasított a feketeségbe. Alaposan körbejárta a romokat, és ezalatt végig úgy érezte, mintha láthatatlan szemek figyelték volna. Nyugtalanító élmény volt. Lámpájának fénykörén túl sejtelmesen mozgó árnyakat vélt felfedezni, de amint rájuk világított azon nyomban eltűntek.

Ekkor alig hallható, szinte már távolinak ható zokogás és jajveszékelés ütötte meg a fülét többször is, de a hangok forrását nem lehetett meghatározni. A fájdalom és reménytelenség viszont tisztán érződött belőlük. Csapdába esett, kárhozott lelkek – vélekedett Jorgosz. Felidézte, amit Nimfeszben az egyik öreg lakos megosztott vele. Egy peiroszi pásztorról regélt, aki végtelenül szerelmes volt egy helyi lányba. A szerelmük hevesen lángolt, ám egy napon a szépségbe villám csapott, és belehalt a sérüléseibe. A pásztor fájdalma olyan hatalmas volt, hogy teljesen elemésztette, végül még Istent is elátkozta, teljesen átadva magát a Gonosznak. Azt mondják, hogy egyik éjjel a vesztesége miatti őrületében tüzet gyújtott, és a lángok elpusztították a falut a lakóival együtt. Valami azonban mégis maradt utánuk – fintorodott el Jorgosz, ahogy az egyik ház magára vonta a figyelmét.