Seholland

306 30 9
                                    

Egy csodálatos, családias hajókázásnak indult Hollandia tengerpartja közelében, de egyikünk sem gondolta volna, hogy esetleg ez lesz az utolsó élményünk együtt. Halk, magnóból szóló zene, friss tengergyümölcsei, kellemes úszkálás... Mind ezekre számítottunk.

A Nap még fel sem kelt, de az Ambrosia család már a parton készülődött, köztük én is. Nagy volt a nyüzsgés, páran a szendvicseket készítették a közeli kunyhónkban, mások felpakoltak a hajóra, viszont a legtöbben csak beszélgettünk és felkészültünk lelkiekben a közös programra.
Körülbelül 9 óra lehetett, amikor végre elindultunk, mind a tizen. Hatalmas izgalommal vágtunk neki az előttünk elterülő, óriási óceánnak. A szüleim, Alma és Pete szerették a gyerekeket. Nem véletlen, hogy nekik is van belőlük bőven: a nővérem, Peyton, az öcsém Kidd, a húgom Elenei és persze én, Tara. De négy gyermek a szüleimnek nem kihívás, így hát úgy döntöttek meghívják a szomszédainkat is, Eleonort, Timet és a fiaikat, Davidet és Kyle-t.
Néhol meg-megálltunk, úszkáltunk egy keveset, enni is volt időnk és persze remekül szórakoztunk.

Már elég későre járhatott és sötétedni kezdett az ég, ezért a felnőttek úgy döntöttek, hogy ideje hazamenni.
A horgonyt pillanatok alatt felhúztuk és kész is voltunk az indulásra. Félúton járhattunk, amikor észrevettük azt, hogy a levegő szokatlanul lehűlt, illetve, hogy egyre vadabb hullámok csapkodják a hajó oldalát. Apám, mint kapitány próbált mindenkit megnyugtatni, de nem járt túl nagy sikerrel. Sokunknak megfordult a fejében a legrosszabb, de mind egyből elhessegettünk ezt a gondolatot.
-Nem lesz semmi baj- suttogta anyám, miközben a szakadó eső egyre hangosabban kopogtatott a vitorlás plafonján.
De mégis, mind éreztük azt a baljóslatú gonoszságot, amivel a levegő megtelt, talán a pára és halott halszag keverékének mondanám. A gyomrom összeszorult és lélegzetem el-elakadt.
Ekkor a sötétséget egy kis világosság váltotta fel, kint villámlott és a hangjától még a felnőttekben is megfagyott a vér.
-Ez közel csapott be- jelentette ki Peyton ijedt, torzult arckifejezés kíséretében.

Nem sokkal később, olyan dolog történt, amiről fogalmam sincs hogyan lehetett. A hajó átfordult.
Épp csak egy mély levegőre volt időm, azután a víz utat tört magának az ajtón keresztül. Tudom, a hősök sosem magukat mentik előbb, hanem a szeretteiket, viszont én nem vagyok az.
Miközben tehetetlenül forogtam jobbra-balra észrevettem azt a csapóajtót, amit, mi "fiatalok" szoktunk használni ha sietünk valahova. Valahogyan elevickéltem oda és kihúztam az éket, ami bent tartotta. Tolni kezdtem, de nem sikerült kinyitnom. A levegőm egyre fogyott. Éreztem, ahogy elhagy az erőm és már szinte kezdtem feladni, de ekkor egy kéz megfogta a karom és húzni kezdett. A felszínhez közeledve egyre kevésbé féltem és amikor végre kiemelhettem a fejem a vízből egy hatalmas levegővételben törtem ki. Ekkor tapasztalhattam meg, hogy a vihar elmúlt, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt.
-Tara! Tara nézz rám! -parancsolta Kyle.
Így tettem.
-Még visszamegyek- folytatta fáradt hangon.
-Nem engedhetem- kapaszkodtam bele a karjába- Nem engedhetem- ismételtem magam.
-Pedig megteszem- kiszabadította magát, majd a víz alá bukott.
Kétségbeesetten próbáltam nem elsüllyedni, igaz elméletben fenn tudok maradni a vízen, a gyakorlatban mégis nehézségeket okoz. Ekkor felbukkant mellettem egy neon narancssárga, nagy méretű mentő mellény. Belebújtam és igaz, hogy kissé lötyögött rajtam, de a célnak megfelelt.

Fogalmam sincs mikor aludhattam el, de valamikor muszáj volt ugyanis felébredtem. Egy sziget partján feküdtem, a vizes homokon. Kinyitottam a szemem és szinte egyből fel is ültem. Szétnéztem. Kopár sziklák, apróbb zöld területek és egy tábla. Közelebb mentem, hogy megnézzem mi áll rajta.

"Seholland
Az elfeledettek szigete
Lakosok száma: 1"

-Vajon ki lehet az az egy ember? És mit jelent az, hogy az elfeledettek szigete?- gondolkodtam hangosan.
-Te vagy az az egy- hallottam egy ismerős hangtól.
Megfordultam, de nem volt ott senki. Ezért visszatértem az elmélkedéshez.
-Nem emlékszel, ugye?- hallatszódott ismét.
-Nem- válaszoltam.
-Gondolhattam volna- suttogta csalódottan- Kövess!- kiáltotta.
Nem igazán tudtam, hogy ezt hogy érti, de azért mégis megpróbálkoztam vele. A sziget vadregényes tájai a családommal közösen átélt pillanatokra emlékeztettek.
-Meghaltak, ugye?- torpantam meg hirtelen.
-Igen- mondta, némi együttérzéssel.
Lenéztem a földre és próbáltam nem elsírni magam, kisebb sikerekkel.
-Ki vagy te?- emeltem fel a fejem.
-Valaki, akit már elfelejtettél.
-Felfrissíthetnéd az emlékezetemet- ajánlottam.
-A nevem Parker.
-Parker...- ismételtem.
Be kell vallanom, hogy nem kis agyalásba került, mire rájöttem kiről van szó.
-Parker!
-Ki vagyok?
-Te vagy az első legjobb barátom, aki nem sokkal a megismerkedésünk után elköltözött- magyaráztam.
-Igen- helyeselt.
Hirtelen valami hideget éreztem a vállamon, így megfordultam. Parker ott állt előttem, nem kisgyerekként, hanem körülbelül annyi idősen, mint amennyi én vagyok.
-Miért vagy átlátszó?- kérdeztem.
-Mert meghaltam és az első ember, aki közel állt hozzám megfeledkezett rólam, vagyis te, Tara.
Bűntudatom lett.
-Semmi baj- tette hozzá.
-Azért sajnálom.
-Fölösleges. Nem ezért vagy itt.
-Hanem?
-Nézz körül! A sziklaszirt az elfelejtett emlékeidet őrzi.
Ez igaz volt. Minden egyes nagyobb sziklára, szinte ki volt vetítve az, amire már nem emlékszem. Megbabonázva járkáltam közüttük és megpróbáltam felidézni, hogy mikor is történtek ezek.
-Választottál?- érdeklődött Parker.
-Miért kéne választanom?
-Mert így vissza tudsz menni. Visszakerülsz majd azokba az időkbe és újraélheted.
-Meg is akadályozhatom ezt?- faggatóztam.
-Igen.
-Ez esetben- rámutattam a legelső sziklára.
-Rendben- bólintott Parker.
-De mielőtt elmennék...- kezdtem- Hogyan haltál meg?
-Autóbalesetben.
-És mikor?
-Meg szeretnél menteni?- vonta fel a szemöldökét.
-Igen- vallottam be.
-2017. március 16.-án.
-Értem- vettem egy mély levegőt- Mostmár kész vagyok!- jelentettem ki.
Parker csak elmosolyodott és intett nekem egyet.

A legelső elfelejtett emlékemet kisbaba koromban szereztem, ide kerültem vissza. Miután Parkerék elköltöztek mi tartottuk a kapcsolatot és azon a bizonyos napon szinte megparancsoltam neki, hogy ne üljön kocsiba, így túlélte. 2019-ban ő visszaköltözött Hollandiába és a kapcsolatunk szorosabbá vált. 3 együtt töltött év után, Parkerrel összeházasodtunk. Ez azon a napon volt, amikor vitorlázni indultunk volna, de halál helyett boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk.

SehollandWhere stories live. Discover now