Kutyába se veszlek?!

Untitled Part 1

Martin nem akart hinni a szemének. Pedig az a név állt ott a papírcetlin, feketén-fehéren, nem más, az! Visszavonhatatlanul. Miért kellett az életnek így kicsesznie vele?
Összegyűrte, akárhányszor olvasta újra, semmi sem változott. És bár az apróra gyúrt galacsin alapvetően ártatlan volt, Martin legszívesebben lenyelte volna, mint a szupertitkos ügynökök a bizonyítékokat, hátha őt sem figyeli épp senki az osztályból, hátha nem tűnik fel senkinek, hátha azt hazudhatja, nem is jutott neki cetli, vagy elvesztette...
– Tóthváry, te kit húztál? – fordult hátra az előtte ülő Kompár. A sunyi vigyorától Martin tenyere most is viszketni kezdett, mint az elmúlt hónapokban minden nap.
– Közöd? – kérdezett vissza.
Kompár elhúzta a száját, és leolvadt a vigyor a képéről.
– Ha a két fiatalember is megtisztelne a figyelmével, akkor folytatnám! – Az osztályfőnök megköszörülte a torkát, és tovább sorolta a téli szünet előtti programokat.
Martin a monoton hang zümmögése közben kibámult az ablakon. Az utcát és a házakat vastag hótakaró borította, és ennek reggel még örülni is tudott, egészen a vészterhes ajándékozó láncig, pontosabban a „ki ajándékoz meg kit" pillanatig. Neki most vége! Annyi! Kifújt! Francnak kell ezt a hülyeséget még a gimnáziumban is eljátszani? Azt hitte, az általános befejezése után ezzel már többé nem foglalkozik senki.
Martin legfőbb problémájának okozója ott ült kétpadnyira tőle. Fél szemmel a barna fiút figyelte, és megint megállapította, hogy a szülei részéről igencsak hülye ötletnek bizonyult ebbe az iskolába beíratni őt. És mindezt egy egyetemi ajánló miatt, amit persze az ősök szintén előre elterveztek, elrendeztek, megálmodtak. Helyette! Martin általában könnyedén bele tudott egyezni a szülei összes döntésébe, de most duplán idegesítette minden, ami körülvette. Nem is a szivatósok miatt, akik minden elsősnek rémálommá változtatták az életét, azokat Martin túlélte, mindenkivel jól kijött, egy-két tréfa belefért. Még a Kompár Tamás nevezetű idióta osztálytársát is elviselte.
Martin gondjai akkor kezdődtek, amikor október vége felé egy másik gimnáziumból idedeportáltak három osztályt. Ez közvetlenül nem érintette volna őt, de az egyik osztály mindössze hét főből állt, így az óráik többségét együtt töltötték, mivel így pont harmincan voltak. És a legzavarbaejtőbb fiú neve a vendéghallgatók közül ezúttal ott virított Martin kihúzott ajándékozós cetlijén.

Kollár Gábor

Na, jó! Nem volt baja Gáborral, sőt, többször váltottak már szót egymással, szükségszerűen szünetben, a folyosón vagy a könyvtárban. Tulajdonképpen Martin nem is akadt volna ki azon, hogy őt húzta, ha... ha az utóbbi időben nem érzi azt, hogy képtelen a fiú szemébe nézni. Most is: Gábor a második padban ült, hátát a radiátornak fordította, azaz pont merőlegesen helyezkedett el a székén, a normális ülési irányt semmibe véve, és Martin megesküdött volna rá, hogy épp őt fürkészte olyan gátlástalanul. Gábor szemszíne vetekedett a kinti borult égével... És Martin ennél a gondolatnál majdnem lefejelte a padot.
Az óra végét jelentő csengő berregését újra az osztályfőnökük kiabálta túl: – Ne feledjétek, nem kell nagy értékű ajándékot venni a kihúzott osztálytársatoknak! A közösségi szellem, a várakozás öröme a lényeg!
Szalacs tanár úr szélnek eresztette őket. Martin gyorsan összepakolt, hogy az elsők között hagyhassa el az osztályt, de az ajtóból még hallotta az undok Kompár hangját, ahogy hozzáteszi az elhangzottakhoz:
– ... Mert a késleltetett öröm, a legélvezetesebb öröm.
Elég sokan nevettek. Martin sokat adott volna érte, ha ebben a pillanatban megszólal a tűzriasztó, és akkor esetleg végignézhetné, ahogy Kompár hanyatt-homlok menekül, és agyontapossa egy csorda orrszarvú... Vagy negyedikes. Az ember már kevesebbel is megelégszik, csak néha vért lásson.
„Mindegy, tégy úgy, mint aki már itt sincs!"
Martin amúgy ritka tehetségesnek bizonyult „láthatatlanná válás" címén, előre megkomponált tervek kivitelezésében. Senki sem értett nála jobban ahhoz, hogyan lehet kislisszolni a gimi második emeleti tanterméből úgy, hogy egy árva lélek ne figyeljen fel rá. Hátsó folyosó, tűzlépcső, raktár, szertár, hátsó kijárat, hátsó udvar, szakadt kerítés, mellékutca.
Hogy mi oka volt rá? Nem volt neki. Martin akut paranoiája legtöbbször ok nélküli riogatós képzelgésekkel fűszerezett akármicsoda képében rajzolódott ki a fejében. Martin alacsony termetűnek született, vékony csontozatúnak, és csendes szavú természete miatt jobb szeretett a háttérben mozogni. Inkább félni, mint megijedni. Lassan járj, tovább érsz. Ne légy nyúl, de ha már az vagy, ne rágj mások előtt répát... Oké, ez utóbbi valahogy nem illeszkedett a tárgyhoz, de Martin nehezen ismerkedett, sokáig, és azt is problematikusan járta körül. A szülei szerint priszkularisz szocioempatitiszben szenvedett, ami köznyelven félénkség, de a hivatalos megnevezés sokkal krónikusabbnak és tudományosabbnak hatott. Ráadásul kimondani is nehéz.
Mi mást is várhatott Martin a szüleitől? Ügyvéd apa, fogorvos anya. Két olyan hivatás, ahol a közérthető kifejezések helyett olyan szavakat illik használni, amelyeket egy kuncsaft sem ért, mert így talán nem jönnek rá, hogy a csicsás megnevezés mögött megbújó brutálbonyolult cucc jogcímén csak egy fogtömésért fizetnek. Ezt hívják professzionalizmusnak.
Szóval Martin megszokta. Félénk volt, nem tehetett róla. Persze, ez nem jelentette azt, hogy nem akadt barátja, sőt! Egy darab barátja volt neki, de az kitett húszat: a nevezetes Kálmán József, aki Martin szomszédjában élt. Martin apja szerint hivatalos csavargó, csirkefogó és leendő börtöntöltelék, akinek a szeme sem állt jól, és aki igen rossz hatással volt Martinra, pedig a maximum rossz tett, amit tizenegy éves barátságuk alatt Joci elért Martinnál, az az volt, hogy a buzdítására kipróbálta, milyen üvegből inni a kólát.
Joci nagyszájú, vagány, és sokszor túlságosan is vehemens természete ellenére ritkamód ragaszkodott Martinhoz. Martin megírta a házi feladatát, Joci megdicsérte érte, hogy milyen ügyes. Martin szerzett az anyjától fogorvosi igazolást, ha Joci két napig lógott a suliból, Joci cserébe elmesélte, hol járt...
Jó, ennyire azért nem volt egyoldalú a barátságuk. Martin nagyon kedvelte a fiút. Joci időnként idiótán viselkedett, de bármikor agyonvert volna bárkit, aki könnyet csalt Martin szemébe, és soha nem volt érdektelen vele szemben. Egyszerűen rendkívül különbözőek voltak.
Martin hatévesen hegedülni tanult, és senkinek sem állt olyan „édesen" a kezében a háromnegyedes hangszer, mint az övében. Joci egyszer elkérte tőle a hegedűt, hogy kipróbálja, milyen megszólaltatni. Senkinek sem esett még ki olyan szerencsétlenül a kezéből hegedű, mint aznap Jociéból: darabokra tört.
Martin nyolcéves kori fényképét az anyukája körbemutogatta az ismerősei körében, mert senki sem látott még olyan édes, félhosszú hajú, szinte kislány arcú tüneményt, mint amilyen az ő kisfia. Joci nyolcévesen háromszor törte el a karját, és a gipsz szinte le se került róla, rengeteg röntgenfelvétel készült róla, és senki sem tudott olyan dühödten nézni a felnőttekre, ahogyan ő.
Martin elemi óta osztályelső volt – Joci elől elemi óta menekült az egész osztály.
Jó kérdés az is, hogyha ennyire különböztek egymástól, hogyan lehettek ennyire jó barátok? Joci sosem viselkedett közömbösen Martinnal szemben, még akkor sem, amikor külön iskolába kerültek. És most sem, mert alighogy Martin hazaért, és ledobta a táskáját a szobája sarkába, majd ránézett a konyhapulton hagyott üzenetre, amit az anyja írt munkába menetele előtt, és amiben figyelmeztette Martint, hogy ebédeljen, ha hazaért, valaki máris bemászott a téli verandáról nyíló, szellőztetés céljából mindig résnyire nyitott ablakon, és gondosan ügyelve arra, nehogy beszálljon a dohányfüst a konyhába, félig kifelé lógva és kapaszkodva, odaköszönt Martinnak:
– Szia! Öregek?
Martin szokás szerint majd frászt kapott. Megfordult és intett: – Tisza a levegő. – Sajnos Martin apja azóta, hogy Joci pár hónapja „véletlenül" elszívta az utolsó szivarját a dolgozószoba dupla aljú fiókjába rejtett dobozból, igen haragudott rá. Martin nem is értette, miért.
– Remek. – A fekete, göndör fürtökkel megáldott, és hasonlóan szénfekete szemű fiú meglóbálta a lábát, és eldobta a csikket, valahová Martin anyjának örökzöld Cortaderia sellonata pampafűjére, amiből vagy hat darab sorakozott a verandán. – Tulajdonképpen azért jöttem, mert van itt valami, amiben a segítségedet kérném.
Az ilyen kezdetű bejelentés Jocinál mindig valami katasztrofális folytatást eredményezett. A legbűbájosabb arcát elővéve produkálta „azt" a nézést, de ekkor a mikróba belökött ebéd illatozni kezdett, és Joci beleszaglászott a levegőbe: – Bár tulajdonképpen nem annyira sürgős. Mit eszünk? – A nyomatékosság kedvéért a gyomra is kordult egyet.
– Rakott krumplit – jelentette Martin, és egyből két terítéket tett az asztalra, míg Joci végre egészen bemászott a konyhába. – Szóval mi az a segítség?
– Öm... tegnap a parkban rám akaszkodott egy kis korcs.
– Miféle korcs?
A fiú vállat vont, majd füttyentett egyet: – Szaros, gyere ide!
Az ablak alatt, a verandáról szánalmas vinnyogást és csaholást lehetett hallani, Martin pedig egyből elfelejtette, hogy eredetileg az ebéddel volt elfoglalva. Odament az ablakhoz és kihajolt. Egy alig pár hónapos feketefoltos kiskutya bámult fel rá. Kajla fülei egészen a kis pofájába simultak, és ütemesen verte a farkával a hideg járólapot, amire rárogyasztott.
– De édes!
– Ja, édes. Nektek két garázsotok van, de csak az egyiket használjátok, ideiglenesen beköltöztethetnénk a másikba. Úgy tudom, fűtött.
Martin ijedten nézett Jocira. – Azt nem lehet. Az apám kiver miatta.
– Dehogy ver. Észre sem veszi. Csak egy hétre kérem. Jövő héten anyámék elutaznak síelni Aspenbe, és akkor visszaveszem. Csak addig, Martin, Martin! Légy szíves...!
És megint ez a nézés.
Martinnak a félénkségen kívül akadt még egy komoly hibája: sosem tudott nemet mondani ennek az istencsudájának, aki most már leült, és maga elé rántotta a jénai tálban sült rakott krumplit, és mérgesen megjegyezte, hogy:
– Túlmelegítetted, nagyon forró! Egyébkén miért vágsz ilyen bús képet? Csillag nélküli ötöst kaptál fizikából?
– Nem – sóhajtotta Martin. – Miért nem hozod be azt a kutyát? Megfázik.
– Szerelem első látásra – vigyorodott el Joci két rágás közben. – Máris aggódsz érte.
– Aha.
– Szóval? Mi baj? – Nem hagyta magát lerázni.
Martin benyúlt a zsebébe, és az asztalra dobta a viseletes cédulát a leendő megajándékozandó személy nevével. Joci a villával igazította egyenesre, hogy el tudja olvasni.
– Kollár Gábor... ez meg ki? – kérdezte furcsán. – Újabban galacsinná gyűröd az ellenségeidet? Meg kell verni?
– Hülye! – fújtatott Martin, és inkább felállt, hogy behozza a kint nyüszítő kutyát. Az apróság villámgyorsan bekotort a konyhába, és úgy nézett Martinra, mint az istenre.
– Na erről beszéltem. Így kezdődik a szerelem és meglásd, jól meglesztek... – röhögött Joci két falat között, de Martin hirtelen nem tudta, hogy mire érti a megjegyzését. Forróság öntötte el az arcát.
– Mi van? – Joci most már nyerített. – Zavarba hozott egy kis dög?
– Hagyjál már, inkább falj!
Joci könyékig merült a jénaiba. Mit neki tányér?
Martin leguggolt, simogatni kezdte a kutyust, aki boldogan csóvált és két kis mellső mancsát felpakolta a combjára, hogy minél nagyobb felületet biztosítson a kényeztetésnek.
– Ki ez a csóka? – kérdezte Joci néhány perccel később.
– Az egyik osztálytársam.
– És? Beszólt, megütött, randán nézett, mi a bűne?
– Karácsonyi ajándékot kell neki vennem.
Joci megilletődöttségében még a villáját is elejtette.
– Minek?
– Nem minek, hanem kinek. Történetesen neki! Az osztályban neveket húztunk, láncos ajándékozás.
– Csak ennyi? Egy vacak ajándék? Azt hittem minimum lány van a dologban.
– Én meg azt hittem, felfogod, hogy ez nekem gond!
– Felfogom – felelte Joci lazán és folytatta az evést. – Amit viszont nem, hogy ki kap zsigeri agyfrászt, mert egy szeplős képű osztálytársának ajándékot kell rittyentenie?
– Nem az.
– Hm?
– Nem szeplős – dünnyögte Martin, és ezt rögtön meg is bánta, mert Joci rettenetes vizsla figyelemmel nézett rá, és Martin szívből utálta a Nézés 2-t, ami a Nézés 1-nél csak azért durvább, mert azzal röntgenfelvételt készített róla.
Joci analizálását rendszerint vég nélküli szívatás követte. Kivesézte az unalmas magánéletét, majd célzásokat tesz... mire is? – Martin menthetetlenül elvörösödött. Komolyan kezdett kitérni a hitből a saját reakciói miatt. Hülye! Ez csak egy rohadt ajándék. Nem érdekes. És ki nem szarja le, hogy Kollár Gábor lesz a tulajdonosa? És egyébként meg... Joci pontosan az, aki mindent észrevesz, de azt még csak véletlenül sem feltételezheti, hogy valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan okból Martinnak TETSZIK valaki, és az a valaki nem más, mint... Kollár... G...
Martin az eszmefuttatás végére ért. Amikor felnézett, Joci meredt rá, de olyan furcsán tette. Összehúzta a fekete szemöldökét, ami ilyenkor veszedelmes hangulatot kölcsönzött az amúgy csibész és mindig jókedvű arcának. Aztán Joci letette a villát.
– Akkor vegyél neki ajándékot.
– N...
– Hm?
– N... – Martin felsóhajtott. – Nincs ötletem. Nem tudom, mit...
– Jam, hát, igen. Szörnyen nehéz egy osztálytársadnak ajándékot venni. Igen.
– Ha olyan okos vagy, mondd meg, mit vegyek?
Ez utóbbi kérdést sikerült olyan indulattal kiordítania, hogy a kiskutya ijedten felvakkantott. Martin elszégyellte magát, Joci viszont továbbra is figyelmesen bámulta a reakcióit, majd vállat vont.
– Ezek mind egyformák. Vegyél neki könyvet. Egy ritka példányt, amit csak antikváriumokban kaphatsz meg. Vagy vegyél neki előre gyártott monogramos könyvjelzőket, amiket betehet a könyvébe, füzetébe. Vegyél neki zenét, kérdezd meg, mit hallgat. Olyan nagy ügy?
Martin tátogott: életében talán először látta Jocit nagyon komolynak, és ez ijesztően hatott.
– Gyere, csináljuk meg a vakarcsnak a szállását a garázsban – sóhajtotta, csak hogy terelje a témát, ami hálátlanságnak tűnhetett, hiszen ő kért segítséget, de a franc se tud ennyi időn keresztül ködösíteni egy ilyen dologban. – És ne haragudj, hogy ilyesmivel fárasztalak.
– Semmiség. – Joci hangjából ezúttal menthetetlenül hiányzott a könnyedség.


***


Másnap Martin a szokásosnál is tovább vacakolt a reggeli készülődéssel. Kétszer is megfésülködött, kis híján a haját is bezselézte, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Őrültség, sosem zselézte a haját, miért tenné most?
„Kérdezd meg, milyen zenét hallgat" – Hm... ez jó tanácsnak tűnt. Martinnak már csak egy dologgal akadtak fenntartásai, és itt szörnyülködve bámult a tükörképére: – Tőle kérdezzem meg? De hogyan?
Ugyanekkor az apja rádörömbölte a fürdőszobaajtót: – Martin! Elkésel.
– Dehooooogy!
– Martin! Nem láttad véletlenül a jégkaparót? Anyád tavasszal eltette, nem találom sehol. Magammal akarom vinni. Estére lefagy a kocsi az iroda előtt.
– Nem, nem láttam – kiabált ki.
– Hm. Megnézem a másik garázsban...
Martinnak, ezt hallva, már el is ment a kedve a további tollászkodástól. Úgy repült ki a fürdőszobából, mint a puskagolyó. – Nem, apa, biztos nincs ott. Anya mindent a padlásra visz fel, meg a pincébe. Nézd meg ott – biztatta hevesen. – A régi cipős dobozokban.
Az apja furcsán nézett rá. – Jól vagy, fiam?
Martin pedig bólogatott. Persze, hogyne. Csodásan. Tényleg. Remekül.
– Jó... akkor megnézem a padláson meg a pincében.
Akkorát sóhajtott, amikor az apja eltűnt a folyosóról, hogy azt hitte, a tüdeje is távozik. Ez meleg volt.

Megvárta, amíg a szülők elmennek otthonról, és csak azután ment ki a garázsba, ahol a kutya lelkes vakkantásokkal fogadta, kimászott a dobozból, amit előző nap rögtönzött háznak alakítottak ki számára. Botladozó léptekkel igyekezett Martinhoz. Hozott neki tejet, az állat megérezhette az illatát, izgatottnak tűnt, de az is lehet, hogy csak annak örült, hogy végre nincs egyedül. Töltött neki egy keveset a tejből egy konyhaszekrényből elcsaklizott kistányérba, és nézte, ahogy a nagyon fantáziátlanul Foltinak elkeresztelt kölyök lefetyelésbe kezd.
– Szerinted is menjek oda hozzá? – kérdezte halkan. Folti válasza egy prüszkölés volt. Martin ezt igennek vette. Megvárta, amíg a kutya befejezi az evést, majd visszatette a dobozba, és jól bebugyolálta takarókkal. – Hozok neked ebédet is, addig légy jó, és ne fordíts fel mindent!
Martin egész délelőtt kereste az alkalmat, hogy beszélhessen Gáborral, de valahogy mindig vagy eltűnt szünetekben, vagy körbevették a többiek. Ő pedig főtt a levében, egészen az első húszperces szünetig az ötödik óra után. Pótcselekvésként visszavitte a könyvtárba a nála lévő könyveket, legalább nem kell haszontalannak elkönyvelnie a napot. A könyvtár csendes volt és kihalt, nem sokan látogatták. A könyvtáros sem tartózkodott a helyén, így letette a három vaskos kötetet a pultra, körbepillantott és majdnem elájult. Fortuna most bezzeg ráért foglalkozni vele... Gábor ült az egyik asztalnál, elmélyülten lapozgatott egy újságot és egyedül (!) volt.
Martin egyszerre szédült és roggyant meg a térde. Itt a várva várt alkalom, de ő még soha az életben nem ment oda senkihez, hogy beszélgessenek, ez mindig fordítva történt. Hát harcra fel, még ha nehéz is.

Vett egy nagy levegőt, és elindult Gábor asztala felé. A fiú szürke inget, fekete mellényt viselt, mint aki pontosan tudta, mit kell magára húznia ahhoz, hogy kiemelje a szeme színét. És ahogy lapozta az újságot, azok a hosszú ujjak... Martin mindig megnézte az emberek kezét. A körmük alakja lényeges volt, és árulkodott a természetükről. Gáboré tetszett neki.
Megállt előtte, az árnyéka pont Gábor újságjára vetült, és a fiú felemelte a fejét. Martin érezte, ahogy égni kezd az arca, főleg mivel Gábor szája mosolyra húzódott. – Helló.
Ő viszont megkukult, még egy sziá-t sem bírt kinyögni.
– Valami gond van? – kérdezte a fiú. Nem sürgetősen, de valahogy mégis élesen, és ebben a pillanatban Martin számára távolibbnak és elérhetetlenebbnek tűnt, mint valaha.
– Nem. Én nem. Vagyis... Csak meg akartam kérdezni, hogy mikor fejezed be az újság olvasását.
Ennél hülyébb kérdést úgysem tehetett volna fel: Martin szerette megadni a módját az égésnek. Gábor vállat vont. – Most kezdtem el. Biztos van még belőle a polcon. – És folytatta az olvasást.
Basszus, és akkor az ember legyen okos! Ez nagyon gáz!
– Aaaaaa múltkor láttalak a városban – kezdte újra Martin. – A könyvesbolt zenei részlegén.
Gábor újra ránézett, de most már kevésbé idegenkedve. – Nem hinném. Nem szoktam zenét vásárolni. Letöltöm, ami kell. Valakivel összekevertél.
Pfff! Jól van.
– Lehet. – Martin hátraarcot vágott, és elindult a kijárat felé. Dühösnek és megsemmisültnek érezte magát. Tiszta hülyeség az egész, nem is értette, miért eszi magát emiatt. Ajándék! Nagy ügy. Igaza van Jocinak, venni kell neki valami könyvet, és le van tudva.


***


– Na?
Egész délután a szobájában ültek Jocival. A fiú a repülőgépmodelljeit piszkálta.
– Semmi. Megpróbáltam szóba elegyedni vele, kikérdezni, de nem sikerült.
– Olyan nincs. – Joci végre abbahagyta MIG 17-es bökdösését, és Martinra nézett.
– Nem megy ez nekem.
– Mit mondtál neki?
Martin elmesélte a történteket töviről-hegyire. Abból is önmaga lejáratását érezte a leglényegesebbnek.
– Aha. Ez ilyen aprófa típus?
Martin nem értette a kérdést. – Az meg milyen?
– Olyan, akinek akkora az arca, hogy nem látni tőle az erdőt.
– Azt a fától nem látni – sóhajtotta.
Joci az ajkát rágta, és a fekete szeme csak úgy csillogott, aztán gondolt egyet, és az állával intett az ajtó felé. – Jól van, kapd fel a kabátodat! Bemegyünk a Terézre.
Mentek. Martin igazából nem tudta, hogy a barátja mit tervez, bár amikor a könyvházba beléptek, egyből a szórakoztató irodalom sarok irányába indult, és onnan már sejteni lehetett. Martin búskomor képpel követte. Miért is? Marha egyszerű: nemcsak a döntési képtelenség, hanem maga az egész szitu zavarta, még itt is, még most is, mert Joci egész megjelenéséből az sugárzott, hogy pontosan tudja, mit akar. Az eladók sem merték megszólítani, mert Joci első ránézésre nem olyannak tűnt, mint akinek segítségre vagy szüksége, vagy aki nem tud dűlőre jutni egy vásárlási kérdésben. Szépen megállt a polcsorok előtt, és ujjával végigvezetve a könyvgerinceken, lassan haladt és olvasott.
Bezzeg Martint megszólították: – Segíthetek valamiben? – mosolygott rá az egyik bolti alkalmazott.
Pontosan erről van szó!
– Öm... Nem, köszönöm, csak nézelődök. – Még mondott volna mást is, de két polcsorral arrébb Martin megpillantotta Kollár Gábort, fekete kabátban, fehér sállal a nyakában, kifogástalan kinézettel. A fiú elmélyülten olvasgatta egy könyv hátoldali ismertetőjét, és nem vette észre őt... Illetve a „nem" hamar múlt idő lett, mert mintha csak megérezte volna, hogy bámulják, egyszer csak Gábor szembenézett Martinnal.
– Basszus. – Csak ne jöjjön ide, ez ciki lesz – nyafogta magában, de Kollár kezéből a könyv visszakerült oda, ahonnan előzőleg levette, és nyugodt léptekkel elindult Martin felé.
Mosolygott, és még mindig egy fejjel magasabb volt nála. Ez most, hogy Gábor megállt előtte, nagyon is feltűnt, Martin ettől a magasságbéli különbségtől apró, szürke kisegérnek érezte magát.
– Szia! Nem is tudtam, hogy ide jársz vásárolni – jegyezte meg.
Martin pedig sűrű pislogásba fogott és kinyögte: – Én sem... Akarom mondani, persze, tudom, hogy én igen. Azt nem tudtam, hogy te...
– Karácsonyi ajándékot keresek az osztályban kihúzottnak. Gondoltam, a könyvnek mindenki örül. Elég jellegtelen és unalmas ajándék, igaz? – kérdezte. Martin pedig kezdte magát hevesen szégyellni. Jellegtelen, unalmas... A könyv nem jó ötlet.

Aztán Martin háta mögött valaki megköszörülte a torkát. El is feledkezett Jociról, aki kezében egy képregénygyűjteménnyel ácsorgott mögötte, és éppen Gábort bámulta. Jól megnézték egymást maguknak, és Martin megállapította, hogy Gábor arcán mintha enyhe fölháborodás vonult volna végig.
– Nem is zavarok tovább – mondta végül.
– Nem zavarsz – sietett Martin a tudomására hozni, de akkor egy kéretlen kar a vállán landolt, és megszorította. Joci úgy markolászta őt, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne.
Tiltakozni sem maradt ideje. Joci könnyed mosolyába némi gonoszság vegyült, amikor megszólalt:
– Dehogynem zavar.
És látni kellett Gábor arcát, elkerekedett szemét. Hüledezett, hiába igyekezte leplezni.
– Ő a barátod? – kérdezte Martintól, figyelmen kívül hagyva a másik megjegyzését.
Martin újra nyitotta a száját, hogy valami tisztázó mondatot kinyögjön, de persze megint elkésett. – Igen, együtt vagyunk – jelentette ki Joci szemtelenül.
Roppant kellemetlen volt az egész, és amikor fél óra múlva mindennemű vásárlási eredmény nélkül Martin szabályosan kimenekült a könyvházból, a nyomában loholó Jocival, úgy égett az arca, mint akit forró paradicsomlevessel öntöttek nyakon.
– Megmagyaráznád, hogy ez mégis mi volt? – kérdezte. Joci nem válaszolt, ő pedig elvesztette a türelmét és hirtelen megállt a járdán. – Mi volt ez a duma, hogy együtt vagyunk, meg ilyenek.
Joci vállat vont. – Csak megkönnyítettem a dolgodat, kis hülye.
– Megkönnyítetted? Épp, hogy fordítva!
– NEM IGAZ. Majd meglátod. Ezek a köcsögök mind egyformák. Kíváncsi lesz rád, egészen máshogy fog veled viselkedni, miután látta, hogy az iskolán kívül is létezik saját életed. Majd meglátod.

Martin nem látott a méregtől. Fújtatva trappolt a villamoshoz és hidegen hagyta, hogy Joci vele tart-e, vagy sem. Vele tartott. Martin egész úton duzzogott, és nem hatotta meg, amikor Joci levágódott a vele szembeni ülésre. Mérgesen nézett kifelé az ablakon, megint esett a hó. A Mechwart ligetnél kezdett csak megenyhülni az arca, és amikor leszálltak a Moszkva téren, már hagyta, hogy Joci megfogja a karját, és kivezesse a tömegből, mielőtt szokásához híven elsodródik az idegenek között.
A 61-es villamoson aztán kibukott belőle:
– Komolyan, még egy ilyen húzás, és szívrohamban fogok kimúlni!
Joci szeme mosolygóssá vált. – Ne őrjöngj, hidd el, tudom, hogy mit csinálok.
– Egek... Én is ettől félek. De főleg attól, hogy nem tudlak követni.
Joci vigyorgott, és amikor két megállóval később leszálltak, mondott valamit, ami Martin fejében akkor nem állt össze:
– Soha nem az egyszerűt választod.
Martin felpillantott a barátjára, kár volt, mert a mélységes fekete szemek a Nézés 2-t gyakorolták.
Függetlenül attól, hogy Joci mit állított vagy mit nem, igaza volt-e bizonyos praktikákban vagy tévedett, Martin a saját bőrén tapasztalhatta, hogy a barátja nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, ért hozzá, hogyan fordítson dolgokon.
Másnap reggel ugyanis, a gimnázium kapuja előtt, Martin szabályosan beleütközött Kollár Gáborba. A fiú ott várta, és tiszta piros volt az orra a hidegtől, a hajtincsei meg szinte ráfagytak a fejére. A jó mínusz öt fokban ember önszántából nem tartózkodott szívesen a szabadban, de ő igen, ő rá várt, és ezt meg is mondta.
– Rád vártam – jelentette ki, és az elbűvölő mosolyától a kerítések bordáin olvadni kezdett a jég.
–T... Tényleg?
– Igen. Tegnap olyan gyorsan elszaladtál, hogy nem maradt időm megkérdezni, szereted-e a Cachát.
A Cacha egy budai zenekar volt, new metált játszottak, és feltörekvésük óta gyakran nyomatták a számaikat a rádióban.
Martin bólintott. Tulajdonképpen nem szerette a bandát, de Gábor kedvért szívesen változtatott a szemléletén. – Ki ne szeretné a Cachát?
– Klassz. Pénteken zártkörű bulit tartanak a Garázsban. Ismerem a bőgősüket, a szomszédom. Ha van kedved, eljöhetnél velem.
Martin hirtelen azt sem tudta, hogy fiú vagy lány, hogy mondani kellene valamit, de legfőképpen nagyon be kellene csuknia a száját. Erre a torkára ömlő hideg levegő figyelmeztette. Gyorsan megtette és bólogatott.
– Sz-Szívesen.
– Merre laksz? – kérdezte Gábor, és megint mosolygott, míg Martin gyomra fel-le liftezett.
– A Svábhegy oldalában, a Laura úton.
– Találkozzunk a városmajori villamosnál, mondjuk hétkor. A Garázs onnan csak kétutcányira van.
– Rendben – felelte Martin, és végre kipréselt egy mosolyt. Úgy tűnt, Gábornak ez tetszik, mert az övé is szélesebb lett, Martin pedig megállapította magában, hogy ha sűrűbben tenne így, abba ő két percenként belehalna.
Az egész napja valami különös delíriumban zajlott, lefelelt történelemből és fizikából ötösre, és mindkét alkalommal Gábor nevető tekintetétől kísérve libegett vissza a helyére.
Az utolsó óra osztályfőnöki lett volna, de Szalacsot elkapta a szokásos télvíz-idei influenza, így Horváth állt ki az osztály elé, és ez abból a szempontból nem tűnt túl szerencsésnek, hogy Horváth Timit mindenki utálta az osztálytársai közül. Horváth Timi fontoskodó és beképzelt természete sokkal elviselhetőbb lett volna, ha a csaj anyja nem a kémia tanárnő. Ez a tényállás viszont egyenesen a kerülendő kategóriába sorolta őt.
– Ne feledjétek, az ajándékozás pénteken lesz. Aki elfelejti, az nemcsak magát hozza kellemetlen helyzetbe, de azt is, akinek eredetileg ajándékot szánt. Ha valaki beteget akar jelenteni aznap, előtte adja át az ajándékát nekem, mert akkor én továbbítani tudom. Világos?
Valaki hangosan beleböfögött a csöndbe, és az osztály fele röhögni kezdett. A másik fele meg egyszerűen elindult a kijárat felé, mert nem Horváth fogja őket a helyükön tartani.
– Undorítóak vagytok – sipította a lány.
– Horváth, mosd le a táblát, ha már ott állsz – kiáltotta a háttérből valaki. A lány égő arccal és ökölbe szorított kézzel visszavonult a padjához. Tudniillik ez a táblamosásos história még akkor kezdődött, amikor Horváth matekóra közepén felkapta a szivacsot, hogy letörölje a tanárnak, de az történetesen úgy át volt itatva krétás vízzel, hogy az egész végigcsorgott a könyökéig, a ruhája alá. Kellemetlen. Na, ennyire szerették Horváthot az osztályban.
Martin mindeközben kezdett pánikba esni. Péntek. És neki még mindig nincs ajándéka. A dolog megoldatlansága vészes méreteket öltött.
Joci! Joci segíteni fog. Martin ezzel nyugtatta magát, miközben hazafelé galoppozott. Szerencsére az arcán lévő tanácstalanságot nem kellett elrejtenie, mert a szülei még reggel jelezték, hogy egészen késő estig dolgoznak, így nyugodtan beengedte Foltit a házba, és együtt ebédeltek meg a kanapé előtt és nézték a tévét. Joci általában három körül be szokott állítani. Várták.
A kutya egyre otthonosabban érezte magát a melegben, kedveskedett, fel akart mászni a kanapéra, Martin játszott vele, és közben csak várt és várt, néha az órára sandítva, de Joci csak nem akart előkerülni. Mi van már?
Martin idegessége nőtt, főleg, amikor a barátja mobilja azt jelezte, hogy ki van kapcsolva.
Kabátot vett, visszavitte Foltit a garázsba, és átment a szomszédba. Nyomta a ház csengőjét, de senki sem nyitott ajtót. Kétségbeesetten toporgott a küszöbön, amikor meghallott valami mozgást a házban. Csoszogó léptek közelítettek az ajtóhoz, azok is olyan lassúnak tűntek, de legalább nagy sokára felbukkant előtte Joci göndör feje.
– Jesszusom, te hogy nézel ki? – kiáltott fel Martin. Joci szeme alatt gyönyörű naplemente színű monokli virított.
– Csodásan és elragadóan, mint mindig – fanyalgott a másik. – Miért?
– Bemehetnék? – kérdezte Martin kissé ingerülten. – Idefagyok!
– Gyere.
Joci félreállt az ajtóból, és ment egyből a konyhába, Martin követte. Jociék háza kisebb volt, mint az övék, a konyha is szűkebb. Meg hát Joci anyja soha nem főzött, mindig rendelték az ebédet, így a helyiség méretei sem számítottak annyira. A konyhaasztalon egy üres sörösdoboz árválkodott, és Martin gyanakodva nézte, ahogy Joci benyúl a mélyhűtőbe, és egy jégkockát kipattintva a tárolóból a szeme alá nyomja.
– Verekedtél?
– Nem.
– Látom. – Martin leült és aggódva nézett fel a barátjára. – És különben is, a szüleid megengedik, hogy sörözz?
– Nem engedik meg. De hol látod őket?
– Mi történt?
– A szokásos.
– Tehát verekedtél.
– Nem. Ha verekedtem volna, akkor most nem így néznék ki. Nem volt verekedés – vont vállat, és zavartan elfordult, hogy dörmögve hozzátegye. – Engem vertek.
Martin a szemét forgatta, és fáradtan belefújt a levegőbe. – Azért keveredsz folyton bajba, mert nem tudsz nyugton maradni.
– Aha. Ne adjál nekem tanácsokat, Martinka.
Joci kifejezetten undokul viselkedett, pedig vele azelőtt soha nem szokott. Valami biztosan bántotta. Vagy csak rossz napja volt.
– Oké, ne haragudj. Még mindig nem tudom eldönteni, mit vegyek Gabinak...
– Gabi? – fordult meg Joci hirtelen, és mérte végig Martint, mintha minimum illetlen öltözéket viselne, vagy egyáltalán semmit. – Már csak Gabi? Így egyszerűen? Mi a fene? Igazam lett? – kérdezte nyersen, aztán valamiért kicsit elpirult, és higgadtabban folytatta, és a nézés átment mustrálóba, egy hazugságvizsgáló gép nudli volt Jocihoz képest. – Ezek szerint beszélgettetek?
Martin a füle hegyéig égő piros színben pompázott. – Igen. Reggel a suli előtt várt rám, vagy fél órát, mert úgy össze volt fagyva. Megkérdezte, hogy elmennék-e vele pénteken a Garázsba a Cacha koncertre. Ismeri az egyik tagot.
– Aha. – Joci arca gyorsan vált közömbössé, sőt, inkább megint olyan komoly lett a tekintete és... ijesztő. Csakhogy ezt nem lehetett tovább kibírni.
– Haragszol rám valamiért? – kérdezte Martin halkan.
– Miért tenném?
– Nem tudom... Úgy érzem, hogy sok vagyok neked, hogy folyton rinyálok, és mindig hozzád megyek a nyűgjeimmel.
A jégkockatartó nagyot koppant a konyhapulton. Mikor Martin felnézett, komolyan megijedt. Joci még soha nem nézett olyan dühösen rá, mint most.
– Annyira hülye vagy – préselte ki magából a fiú, és Martint pontosan érezte, hogy kevés választja el, hogy ordítson. És ő egyszerűen nem bírta ezt a perzselő tekintetet, inkább lesütötte a szemét.
A konyhában csönd honolt. Martin életében először érezte azt Joci közelében, hogy nincs mit mondania, hogy fél, hogy nem ért semmit, hogy megmagyarázhatatlan, pontosan miért történik mindez. Hallotta, ahogy a fiú kis idő elteltével felsóhajt, majd az asztallal szembeni szék lábának súrlódását a kövön. Joci leült.
– Szóval bulizni hívott?
Martin bólintott.
– És elmész?
Újabb bólintás.
– ... Értem. Hát, akkor igazából nincs nagy szükséged a segítségemre, a dolgok maguktól is megoldódnak.
– De ez nem így van – erősködött Martin. – Ajándékot kell vennem neki, és...
– Nem hiszem el, hogy egy hülye ajándék miatt vergődsz még mindig. Add neki azt, ami számodra is kedves. Akkor adsz a legtöbbet.
Martin megdöbbent. Még sosem hallott ilyen komoly és őszinte gondolatmenetet tőle.
– Igazad van.
– Fontos neked, nem? – folytatta Joci törött hangon. – Akkor viselkedj is úgy, és most menj haza. Fáradt vagyok, alvásra van szükségem.
Valahogy úgy dobta ki maguktól, hogy Martin még órákig rosszul érezte magát. És másnap sem találkoztak. Joci nem kereste, ő pedig nem mert kezdeményezni. Persze hülyeség, mert tizenegy évnyi barátság azért ennél több bizalmat és érdeklődést feltételez, de könnyebbnek tűnt arra gondolni, hogy ha a másiknak valami gondja van, előbb utóbb megoldja, és akkor majd minden úgy lesz, ahogy régen. Csak a szíve mélyén maradt ott a szorítás, és az, hogy mielőtt eljött volna Jociék házából, még pont látta, ahogy a fiú felvette a jégtárolót a konyhapultról. Jocinak is szép hosszú ujjai voltak, de ezt addig egyszer sem vette észre.
Péntek reggel Martin az izgalomtól már levegőt is alig bírt venni. Ajándékot még mindig nem választott, de amikor kiment a garázsba, hogy megetesse Foltit, támadt egy fura ötlete. A kutya ott csóválta a farkát előtte. Joci egyáltalán nem sietett hazavinni, pedig a szülei már elutaztak síelni.
– Valójában soha nem is akart téged hazavinni, én tudom. És nem is fog.
Martin elmosolyodott, leguggolt és megvakarászta Folti fültövét. – Mit szólnál, ha ma este sétálnánk egyet? – kérdezte. Folti okos szeme ránevetett. – Úgysem maradhatnál örökre a garázsban.
Az iskola felé igyekezve Martin gyomra egyre kisebbre zsugorodott, tartott az estétől, és ahogy meglátta, hogy Gábor megint a kapunál várja, csak még rosszabb lett.
– Szia! – köszöntötte a fiú.
– Helló! – Makogott, de úgy tűnt, Gábort nem zavarja. Csendben baktattak fel a lépcsőn.
Martin gondja akkor hatalmasodott el végleg, amikor az ötödik órán a teremben elkezdték széttologatni a padokat, hogy kellemesen körbe tudják ülni az osztály apró kis műkarácsonyfáját, amit a lányok gondosan és meglepően ízlésesen ezüst-kékbe öltöztettek. Az osztályfőnök felolvasta a névsort, és Martin csontjaiba fészket vert a hideg. Mire a nevéhez értek, szabályosan az ájulás környékezte. Neki itt most vallania kell, nincs mese.
– Tóthváry fiam, te jössz – nézett rá a tanár, és Martin remegő kézzel kapaszkodott meg a padja szélébe, hogy fel tudjon állni.
– Öhm.. Szóval az én ajándékom nem iskola-kompatibilis, szóval... Órák után adnám át, ha lehet.
Szalacs tanár úr elgondolkozva nézett Martinra, míg a többiek csak hallgattak. Martin halkan elnézést kért, és gyorsan visszaereszkedett a helyére. Kompár szokásos epés megjegyzése nem hiányzott az elhangzottakhoz, de nem úszta meg.
– A végén kiderül, hogy a Tóthváry olyat hozott, amihez privát szoba kell... – Az egész osztály vele röhögött, kivéve Szalacs tanár urat, és... Kollár Gábort.
– Kompár, én a helyedben az ellenőrzőm hoznám ki magammal – jegyezte meg az osztályfőnök, mire még nagyobb lett a derültség. Martin is elmosolyodott, és próbálta nem észrevenni Gábor figyelmes tekintetét. Így is éppen eléggé égett a feje.
– Akkor este? – kérdezte az órák után a folyosón Gábor.
– Ühüm. Hányra menjek?
– Kilenc körül kezdenek, ha előtte be akarunk valamit dobni, akkor nyolcra.
„Bedobni?"
– Ja persze, akkor nyolcra ott leszek a megállóban.
– Várlak! – mondta Gábor, és már hátrált is a folyosó másik irányába, ahol néhány fiú várt rá. – És az ajándékomat is – tette hozzá kacsintva.
Martin úgy állt ott, mint akit leforráztak. Nos, ezt nem gondolta végig. Mindenki kapott valamit, még ő is – egy doboz bonbont Koszta Maritól. Gábornak sakkoznia sem kellett, hogy megértse, az ajándékozója Martin maga. És ez ijesztő tény, mert elvárásokat támasztott.

***
Lila gőze nem volt, mit vegyen fel. Legalább két és fél órán keresztül tipródott, és válogatta az ingeit, nadrágjait, de semmi. Átkozta, hogy amikor az anyja legutóbb magával akarta rángatni a bevásárlókörútjai egyikére, gonoszan elzárkózott, pedig Tóthváryné a legjobban öltözött doktornőnek számított a városban, ezt mindenki tudta.
Már a kezében volt a telefonja, hogy hívja Jocit némi divattanácsadási ötlet ügyében, amikor eszébe jutott, hogy legutóbb nem a legszebben váltak el egymástól. Ledobta a telefont az ágyra, és ő is leült. Oké, talán összejöttek a dolgai, de hogy már ő sem férhet bele az életébe? Eddig soha nem éreztetett vele ilyesmit. Akármekkora lekvárt is kevert maga körül, Jocinak mindig akadt rá ideje.
Fél hetet ütött az óra, és Martin újra áttúrta a szoba közepére dobált ruháit. Bevillant, hogy még régebben hallotta valakitől, hogy a fekete-fehérrel soha nem lőhet mellé. Előszedte a fekete farmerjét, és a szekrény hátuljában lógó fehér ingét. Fekete bőröv, fekete, térdig érő szövetkabát, sál és sapka.
A szülei hivatalos vacsorára készülődtek, Martin egy gyors köszönés és apai intelemsorozat után kisprintelt a garázsba. Kivette a kiskutyát a dobozból, és a kabátja alá ölelve elindult.
Odakint hűvös volt, de kit érdekel, amikor neki végig az járt a fejében, hogy vajon nem kellett volna-e masnit kötni Folti nyakába. Nézte a hétvégébe zuhanni készülő fiatalokat az utcán, ahogy hangosan, jókedvűen elsiettek mellette. Néhányan alaposan megbámulták őt is, és a kabátja alól kikandikáló Foltit is. Egy lány még a barátja kezét is elengedte, és odaállt eléjük, csakhogy megsimogathassa a kölyköt. – Annyira édes. Mi a neve?
Martin mosolygott. Lám, azért a legtöbben úgy gondolkoznak, mint ő. És Joci... Nem csoda, hogy a barátja képtelen volt otthagyni ezt az édes kiskutyát a hidegben, Jocinak igenis jó a szíve. Folti volt rá a bizonyíték.
Aztán Martin megérkezett a városmajori villamosmegállóba. Elég sokan érkeztek, kikerülték őket, a jegyváltók nyitva voltak, Martin az egyikből még a rádió hangját is hallotta. Izgult, terelte a gondolatait, és eszébe jutott, hogy kár, hogy Joci nincs itt vele. Jocival minden egyszerűen működött, ha vele mentek valahová, Martin sosem aggódott semmiért. Ő el tudott oszlatni bármilyen felhőt egy pillanat alatt, mindig feltalálta magát. És most...
Még egy nehéz sóhaj, aztán a tömegen túl megpillantotta Gábort közeledni. Mosolygott, és ez egészen addig nem változott, amíg a fiú oda nem ért hozzájuk, akkor ugyanis a pillantása megakadt Foltoson.
– Hát ez? A Garázsba tilos kutyát bevinni. Nem tudtad?
Martin gyomra összezsugorodott. Zavartan pislogott.
– Nem, ő itt... Folti – nyögte ki, mintha ez bármit is megmagyarázna.
– Értem, de akkor sem viheted be.
Ezek a szavak eléggé közömbösen csengtek, és Martinnak hirtelen elment tőle a kedve, hogy Gábornak ajándékozza a kiskutyát. Állt, szinte teljesen lefagyva a hidegtől, Folti fészkelődött a kabátja alatt...
– És nem felejtettél el valamit? – kérdezte nevetve Gábor.
– Mit?
– Az ajándékomat. Mikor akarod odaadni, koncert előtt, vagy inkább utána? – A kérdés valahogy helytelenül csengett. Martin nem is igazán fogta fel, miért érzi zavarónak.
Kipréselt magából egy félresikerült mosolyt. – Nem szereted az állatokat?
– Mire gondolsz? Ja? De. Az állatkertben. – Gábor felnevetett, a villamos pedig megérkezett. – Na, akkor mi legyen? Jössz?
– Ha a kutya nem jöhet, akkor nem tudom, hogyan mehetnék.
Gábor felsóhajtott.
– Vigyük vissza hozzátok. Nem tudom, mit gondoltál, amikor magaddal hurcoltad.
Martin bólintott, már ő sem tudta. Elindultak a járdán. Csüggedt volt, és Gábor hirtelen felfogta, miért:
– Őt akartad nekem adni? – Ezt már menet közben kérdezte, és komolyan nézett Martinra.
Lehet, hogy butaság, de Martin ebben a pillanatban úgy érezte, ha bevallja az igazat, elárul valami olyasmit is, amihez Gábornak semmi köze. Valami fontosat és bensőségeset. Nemet intett, és egészen felforrósodott az arca, amikor újra meghallotta a hangját.
– Még szerencse. Nem vagyok egy nagy állatbarát.
És ezzel nincs is semmi baj, igaz? – kérdezte magától Martin. – Mert persze nincs. Csak épp keserűnek érezte a saját nyálát, és a gyomra tájékát kellemetlen tompaság nyomta.
– A legjobb barátom találta, nálunk a garázsban lakik, anyámék nem is tudják. Azért hoztam el, hogy ne maradjon egyedül. Majd keresek neki másik gazdát – mondta.
A hazafelé vezető úton nem sokat beszéltek, akkor is inkább Gábor próbált némi információhoz jutni Martinról. A fiú szülei pont akkor szálltak kocsiba, amikor befordultak az utcájukba. Martin karon ragadta Gábort, és behúzta az első ház előtti magas sövény mögé.
Bőszen reménykedett, hogy a szülei nem vették észre őket, és csak a saját zihálását hallotta, később vette csak észre Gábor kezét a derekán.
– Mehetünk, elmentek – dadogta, és kiiszkolt a növényzet mögül.
Úgy tűnt, Gábor élvezi a kis kalandot, mert folyamatosan mosolygott, míg el nem értek Martinék házáig. A kétemeletes épület előtt, rögtön a járdáról nyíltak a garázsok. Amíg várták, hogy felnyíljon az automatizált ajtó, Martin felpillantott a szomszéd ház felső ablakára. Joci szobája sötét volt. Biztos bulizik – gondolta pici szívtájéki fájdalommal.
– Folti legyél jó, és továbbra se zajongd fel a környéket! – intette csendre Martin a kölyköt, aki bánatosan nézett rá, hogy hát ennyi volt csak az a híres séta. A rossz érzés miatt Martin kezdeti lelkes hangulata immár romokban hevert.
Gábor is észrevehette a változást, mert bátorítóan mosolygott rá.
– Nem hívsz be? Megmutathatnád a szobádat.
– És a koncert?
– Bármikor meghallgathatjuk őket – vont vállat a fiú. – Mondtam, ismerem az egyik srácot. De kettesben nem lehetünk mindig, és ha jól láttam, a szüleid egy ideig biztos nem jönnek haza.
Ez igaz, és normál esetben ettől a célzástól Martin szíve majd kiugrott volna a mellkasából, csak nem most. És mégis, illetlenségnek érezte nemet mondani, még akkor is, ha valahogy ijesztőnek tűnt beengedi Gábort a magánterületére. Tessék, a híres Martin-féle paranoia. Mitől is fél? Nem ezt akarta? Hiszen tetszett neki Gábor, kezdetektől fogva, csak... a fene se tudja. Valami nem volt az igazi.
– Oké, gyere.
Átsétáltak a garázstól a házig, Martin ment előre, villanyt kapcsolt az előszobában. Míg lehúzta cipőjét, figyelte, ahogy Gábor körülnéz. Mindent alaposan szemügyre vett. – Szép lakás.
– Köszönöm. – Martin a lépcső felé intett. – Ott fenn van a szobám.
– Akkor, előre.
Martin torkát gombóc feszítette, amíg fellépkedett a lépcsőn, mozogni is alig bírt a puszta tudattól, hogy Gábor ott lépked mögötte. Kinyitotta a szobája ajtaját, fényt kapcsolt, és körbemutatott.
– Hát ez a birodalmam. – Beljebb is lépett volna, ha nem érzi meg a matató ujjakat a hajában. Gábor váratlanul érintette meg, és az érintése nem korlátozódott a tarkójára.
Martin először ledermedt, moccanni sem mert. Erre nem volt felkészülve. És persze nevetséges az egész, mert mégis, mit gondolt, amikor felhozta Gábort a szobájába. Az utóbbi napok furcsa megjegyzéseinek tükrében eléggé egyértelműnek tűnt, hogy a fiú mit gondol, csak ő olyan kis mamlasz, hogy nem fogta fel a lényeget. És még csak nem is hibáztathatta a másikat semmiért.
Míg ez eljutott az agyáig, Gábor folytatta a ténykedését, és egy óvatlan pillanatban odaszorította Martint az ajtófélfához, a keze bebújt a kabátja és a fehér inge alá, a szája pedig váratlanul közelíteni kezdett az övéhez...
– Nem, ezt ne! – kiáltotta rémülten, és még a saját hangja élétől is meglepődött. A tenyere automatikusan nyomódott Gábor mellkasának, ahogy taszítani próbálta.
A fiú döbbenten nézett Martin szemébe. Vagy soha nem találkozott még elutasító reakcióval, vagy csak ezt az egyet nem várta, mindenesetre a döbbenete hamar áment értetlenségbe.
– Nem értem, most mi a gond? Ideges vagy? Semmi baj, mindjárt elmúlik. Nem csináltad még? Ne aggódj, tetszeni fog... – És újra hajolt, hogy ott folytassa, ahol az előbb abbahagyta.
Martin összeszorította a szemét, és most már határozottabban tolta el magától. A francba is, neki ez nem ment. Legalábbis nem így, nem most. És félelmetes, de a tudata sarkában egyszer csak az a kijelentés is szerepelni kezdett, hogy „de főleg nem VELE".
– Nem! Félreértettél. Nem félek, csak nem akarom – jelentette ki erélyesen.
– Mi?
Martin zihált, és elkezdett remegni. Gábor elengedte, és hátrált egy lépést. – Mondd, te hülye vagy? – kérdezte tőle ingerülten.
–... M-miért?
– Hetek óta mást sem csinálsz, csak bámulsz, és megpróbálsz a közelembe kerülni. Mit nem értesz? Célzásokat tettél.
– Én? – lepődött meg Martin.
– Nem, nagyanyám! Az ajándékomat akarom! Mit gondolsz? – kérdezte mérgesen. – Világos volt, hogy mit akarsz nekem adni. A kutya csak arra volt jó, hogy felcsalj a szobádba, nem igaz? Szóval ne gyerekeskedj, hanem folytassuk – nyúlt újra utána.
Martin itt esett pánikba. Ahogy Gábor keze újra a derekára siklott, és a markolása erélyesebb lett, úgy jött rá, hogy vagy azonnal megszabadul a kéretlen érintésektől, vagy elhányja magát. Az akarata ellen fellépő mozdulatok mindennek nevezhetőek voltak, csak nem izgatónak. És nem, Martin egyáltalán nem úgy képzelte az első csókját valakivel, hogy csak úgy hagyja, hogy belemásszanak a szájába és megkotorják a nyelvét. Még akkor sem, ha fél nappal ezelőtt Gáborban látta megtestesülni mindazt, amit vonzónak talált.
– Elég! – kiáltotta most már kifulladva. És nagyon rémült arcot vághatott, mert Gábor hirtelen kapcsolt és elengedte.
Ideges volt, látszott, ahogy mozgott az állkapcsa, de legalább nem nyúlt hozzá újra.
– Baszki, te nem vagy normális. Igaz, amit rólad terjesztenek. Egy pszichológiai eset vagy. És én még azt hittem, tévednek – mondta, fáradtan helyresimítva az amúgy tökéletes frizuráját. – Figyelj, nekem erre nincs időm.
Martin lesokkolva állt, és majdnem összeesett. Nincs ideje? Mire? Ez... mi?
– Te tiszta kattant vagy! – nézett rajta végig Gábor. – Kelleted magad, aztán amikor felhúzod az embert, akkor meg eljátszod a szűz kurvát.
Csatt! – Martin pofonja visszahangzott, nem csak beképzelte. Gábor pedig olyan lenézően pillantott rá, hogy Martin szabályosan reszketni kezdett.
– Azért nem adom vissza, mert félek, hogy ott maradnál. Más ezért már lerángatta volna a gatyádat, és ha így viselkedsz, a jövőben nem is fogod megúszni – mondta ridegen.
– Tűnj el innen! – sipította Martin. – És... soha többé ne szólj hozzám.
– Ne aggódj, nem fogok! – vetette oda Gábor foghegyről, és elindult lefelé a lépcsőn. – Kitalálok, ne fáradj!
Martin összerezzent a lenti ajtócsapódásra, és csak ezután adták meg magukat a lábai. Az ajtófélfa tövébe csúszott, levegőért kapkodott. Rettenetesen megbántottnak érezte magát, félt, bőghetnéke támad és... Jocit akarta. Remegő kézzel kotorta ki a zsebéből a telefonját, negyedjére sikerült kiválasztani a kapcsolatok közül a fiú számát. Rimánkodott, hogy vegye fel.
Kicsöngött. Joci az ötödik után szólt csak bele, amitől Martinnak még egyet facsarodott a szíve.
– Na, mizu? – kérdezte, és Martin csak nyelte a könnyeit. A hűvös és távolságtartó hang rettenetesen rosszulesett neki.
– Joc... - Nem bírta ki, felzokogott.
– Mi történt? – A hang a telefonban hirtelen változott meg.
– Idejönnél? Kérlek...
– Hol vagy?
– Itthon.
Hosszú csönd következett, mintha Joci gondolkozott volna, de aztán mégis beleszólt:
– Máris megyek!
Kinyomta, Martin az ölébe ejtette a kezét, és végképp átadta magát a kétségbeesésnek.
Nem kellett sokat várni. Talán öt perc, és Joci sietős lépteit hallotta az emeletre vezető falépcsőn. Tehát mégis itthon volt. Nem ment el bulizni, hanem talán lefeküdt aludni, ezért látta a sötétséget a szobájában.
Míg ezeken tűnődött, Joci felért, és látni kellett az arcát, ahogy falfehéren és dühösen körülnéz, majd leguggol Martin elé, és a tenyere közé fogva a maszatos arcát, egészen gyöngéden szól hozzá: – Mit csinálsz te itt egyedül?
A hüppögés nem akart abbamaradni. Sőt, csak erősödött, amikor Joci erőltette, hogy lábra álljon, és az ágyáig támogatta. Martin még mindig kabátban volt, Joci úgy fejtette le róla, majd köré tekerte a plédet, amit az ágy végében talált, és leült mellé: – Ne bőgj már! Mi a baj? Nem úgy volt, hogy elmész ma este?
– Mentem – szusszantotta Martin, majd újra kitört belőle a zokogás. – Én olyan hülye vagyok.
– Nem vitatom. Elmondod, vagy úgy kell kiszedjek belőled mindent?
Kényes kérdés volt. Egyszerre Martinnak már nem akaródzott elpanaszolnia, hogy pontosan mi is történt. Nevetségesnek tűnt elzokogni, hogy meg akarták csókolni, ő meg bepánikolt. Hogy sértegették, azt pedig egyáltalán nem akarta Joci orrára kötni, mert túl jól ismerte a hirtelen természetét és bosszúállási hajlamát.
– Hiba volt elmenni. Gábor nem olyan... mint képzeltem.
Joci hümmögött, de valamiért egyáltalán nem tűnt szomorúnak. Sőt, Martin még egy diadalmasabb jelentésű mosolyt is felfedezett az arcán, aminek pedig semmi keresnivalója nem lett volna ott.
– Mi olyan vicces? – törölgette meg a szemét.
– Semmi. Rosszul sikerült az ajándékozás?
Martin reszketegen felsóhajtott. – Rosszabbul nem is sikerülhetett volna.
Joci bólintott. Nem faggatta, talán mint mindig, pontosan értette, hogy felesleges, mert Martin úgyis el fog neki mondani mindent. Egyszer.
– Azt akartam adni neki, ami számomra kedves, de...
– De nem értékelte?
– Valahogy úgy.
– Akkor meg se érdemelte.
Martin óvatosan elmosolyodott, és most már egészen ellazult a másik ölelésében. – Mekkora egy bolond vagyok... El se merem mondani, mit akartam neki adni.
– Nem is akarom tudni. – Ez úgy lett mondva, hogy Martin szíve gyorsabban kezdett dobogni. Ezúttal valamiféle könnyed, csiklandó örömtől. Mindig felismerte, amikor a barátja félti, de ez még annál is többnek tűnt: valamiféle esztelen féltékenységre emlékeztette.
– Jó – rebegte, és becsukta a szemét. Mert Joci karjában szédült, de nem félt, hogy lezuhan. Ha ő ölelte, akkor csak melegség vette körül és biztonság. Nem rideg és elvárásokkal telt mozdulattal ért hozzá, hanem figyelmesen. – Haragszol még rám? – kérdezte halkan, mikor egy picit már összeszedte magát, bár még akkor sem engedte el a másikat. Nem, az istennek sem tette volna meg.
– Eddig sem haragudtam.
– Biztos?
– Ühüm.
Egy negyedóra múlva egészen nevetségesnek és semmiségnek tűnt a kétségbeesése. Martinnak csupán egy bánata maradt, hogy tudta, a hétvége bármennyire lesz nyugodt és kellemes, hétfőn újra suliba kell menni, és ott nem kerülheti el Gábort.
Joci értő tekintete most is figyelt.
– Van valami maradék a konyhában?
– Éhes vagy? – kérdezte Martin, gyorsan megtörölte az orrát, és már készült is lefelé, hogy megetesse, de Joci megfogta a kezét.
– Nem. A kutya viszont rettenetesen meg lehet ijedve, és gondolom, nem ért semmit.
Martin le volt döbbenve.
– Te mégis tudtad? – kérdezte megilletődve.
– Ne felejtsd el, hogy ovis korunk óta ismerjük egymást. Emlékszel, amikor először vertem meg valakit, aki ledobott a hintáról?
– Igen... – Martin arca csupa mosoly lett. – Emlékszem. Sírtam, és féltem, hogy a hinta fejen talál a következő lendülettel, de te megfogtad.
– És meg is fogom fogni mindig, ha látom. Amikor először vertem meg valakit, aki bántani akart, már akkor tudtam, hogy milyen vagy – mondta Joci. – Csak fordítva nem lett igaz.
– Hogyan?
Joci felsóhajtott, és a plafont vizsgálta. – Én nem a parkban találtam Foltit, hanem vettem. Neked. Bíztam benne, hogy megérted szavak nélkül is. Nem tűnt fel, hogy nyakörve van, nem bolhás, csipás? Hogy jól nevelt? Neked vettem. Arra gondoltam, örülni fogsz neki. Olyan, mint te. Azt hittem, megérted, hogy adni akarok neked valami fontosat. – Végre Martinra nézett, és elmosolyodott. – Ne bámulj már! Inkább menjünk, senki sem szeret aggódni és éhezni.
Martin viszont csak állt, földbe azaz parkettába gyökerezett lábakkal, és úgy érezte, hogy a szíve a fülein fog kiszakadni. Hirtelen annyi minden emlék és eddig fel sem fogott kis dolog zúdult az agyába, hogy szabályosan lebénult. Nézte az előtte álló fiút, érezte a kezének a melegét a sajátján, és egészen máshogy látta Jocit, mint eddig bármikor. Ez a néhány mondat elég volt, hogy észrevegye, hogy Joci sokkal helyesebb, mint Gábor, hogy a barátja mellett mindig vidám és felszabadult, nem érzi úgy, hogy minden percben meg kellene felelnie valami lehetetlen elvárásnak. Ő egyszerűen csak mellette volt.
– Menjünk – mondta, és lebaktattak a konyhába.
– A sütőben van még egy kis oldalas meg rizs a hűtőben. Légyszi', melegítsd meg! – adta ki az utasítást Jocinak, amíg ő lement a garázsba, és Foltit az összes ingóságával, vagyis két takaróval együtt bevitte a házba. Meg sem állt a szobájáig, és közvetlenül az ágy mellé pakolt le. Folti érdeklődve szimatolt körbe, és rendületlenül csóvált.
– Kezdettől fogva így kellett volna – jelentette ki Martin a kölyöknek, aztán megdögönyözte, és mikor megérezték a felmelegített kaja illatát, lementek.
Joci önkényesen kinevezett két műanyag tálat Foltinak, az egyikbe a vacsora, a másikba víz került.
– Az őseid ki fognak akadni – jegyezte meg.
– Tudom. Amúgy is sok mindenhez hozzá kell még szokniuk. Joci... – Martin zavarban érezte magát. – Tényleg jó hülye vagyok... de miért nem mondtad? Tudod, hogy néha az orromig sem látok, és te meg hagytad, hogy hülye helyzetekbe keveredjek... ez nem volt szép. Igazán megmondhattad volna, legalább a kutyát...
– Változtatott volna bármin is?
– Igen! – Martin olyan hévvel válaszolt, ami még önmagát is meglepte. Halkabban folytatta: – Igen, sok mindenen.
– Nem hinném. – A barátja felült a konyhaszekrényre, én onnan nézte őt. – Bárkit agyonverek, aki fájdalmat okoz neked, de sosem fogok helyetted dönteni. Azt neked kell megtenned. Én csak úgy tudlak szeretni, ha neked is rám van szükséged. Máskülönben mi értelme lenne?
Martin nem is tudta, mit mondjon. Ez mind igaz volt. Égett, ezúttal már csak a szimpla vaksága okozta szégyentől, és attól, hogy már tudta, soha többé nem lesz képes úgy nézni Jocira, mint a fiúra, akivel együtt jártak a strandra, biciklizni, tanultak, vagy csak ültek a szobájában és bámultak ki a fejükből.
– Azért nem mondtam el, mert...
– Féltél – segítette ki Martin, és elnevette magát, mert Joci leugrott a konyhapultról és fintorogni kezdett.
– Szeretnéd! – morgott. Kinyitotta a hűtőszekrényt, elfordult Martintól, és máris kétrét görnyedve keresgélt az üdítős dobozok között.
Egy multivitaminos üdítőt választott ki. Meglögybölte a színes dobozt, hogy van-e benne. Martin viszont egy óvatlan mozdulattal kivette a kezéből. Joci méltatlankodni készült, hogy szomjas és nyűgös. Amikor azonban egy puha, nedves száj puszit nyomott az övére, arról is megfeledkezett, hogy visszazárja a hűtőajtót.
Pástétom, ásványvíz, egy negyed adag kacsasült, baromfifelvágott és kocsonya háttér előtt csókolóztak. A hűtő belseje teljesen bepárásodott. Folti heves farokkergetésbe kezdett a konyha közepén. Ő végképp nem értette, az emberek miért viselkednek néha teljesen következetlenül. De egy már biztos, sokkal jobban kedvelték a hideget, mint a kutyák.
***

Hétfő reggel Joci a ház előtt várt Martinra, és jó hangosan ráköszönt Tóthváry apukára, aki a reggeli újságért lépett ki az ajtón. Még hálóköntöst viselt, és a férfi háromszor is odafordította a fejét Jocihoz, mire rávette magát egy biccentésre.
– Neked is, József. – Aztán a férfi gondolta egyet, és lejjebb sétált a lépcsőn. – Várj csak? A fiamra vársz?
– Igen – válaszolt Joci.
– Tudtommal te nem abba a gimnáziumba jársz, ahová Martin. Vagy útba esik?
– Nem esik – értett egyet Joci. – De ha akarom, akkor fog.
Tóthváry apuka nem igazán értette a választ, csak visszanézett a házuk ablakára, ahol épp ekkor rezzent meg a konyhafüggöny, és Martin eltűnt az ablakból.
– És mondd csak, van valami közöd ahhoz, hogy tegnapelőtt megjelent a házunkban egy kutya? – faggatta tovább Jocit.
Úgy tűnt, Joci meglepő fejleménynek találja az esetet, és igen megbotránkoztatónak.
– Dehogyis, uram. Nahát, micsoda borzalom. Egy egész kutya? A maga házában? Hát hová süllyed ez a világ? Én uram – tette Joci szívére a kezét –, tiszta lelkiismerettel állok ön előtt.
Tóthváry apuka gyanakvóan összehúzta a szemét, de azért bólintott. Martin ekkor sietett le mellette a lépcsőn, és már ott is állt Joci előtt, hátraintett az apjának, és lesétáltak az udvarról.
– Mit gondolsz? – kérdezte Joci óvatosan, amint befordultak a sarkon.
– Apámról? Amikor azt hitte, senki sem látja, pacsit adni tanította Foltit – kuncogott Martin.
– Nem, nem arra gondolok. Tudtam, hogy kenyérre keni. A másikról.
– Ja? A másik? Hát... szerintem simán. Anyámnak már említettem, semmi kifogása az ellen, hogy ma nálad aludjak. Mondtam, hogy félsz egyedül éjjel... Nem hitte el. De abban egyetértett, hogy nem árt, ha látszik mozgás egy ház körül, ha nincsenek otthon a szülők. Mostanában sok a rablás.
– Aha. – Joci csak vigyorgott, és mire befordultak a gimnázium utcájába, még a hó is eleredt. Martin belekarolt a fiúba, és jókedvűen fújkálta az orra előtt libegő hópelyheket. Eddig sosem szerette a hétfőt, de ez most más volt. Igazából most minden más lett. A Jocival töltött hétvége nem különbözött sokban az előzőektől, de új alapokon nyugodott a kapcsolatuk és kiegészült egy nagyon izgalmas érzéssel. Martin még csak ismerkedett vele, és kimondani sem merte, de csak ülni, és órákig nem csinálni semmi mást, mint a másik kezét fogva időnként a szemébe nézni, valami olyan különlegességnek számított, amiből Martinnak a sok is kevésnek tűnt. Megfigyelte Jocit, és gondolatban a falba veregette a fejét, hogy eddig miért nem vette észre, hogy milyen helyes, hogy édes kis gödör bújik meg az arcán, amikor nevet (de csak baloldalon), hogy nyurga, de olyan szépen tud mozogni, hogy Martin legszívesebben törvénybe iktatta volna, hogy Joci mindennap a szobájában rámoljon, mert addig is tudja figyelni. A fekete, göndör tincsei is sokkal puhább tapintásúak, amikor Martin csak úgy játszadozott felük, amíg Joci úgy nézte a szombat esti sportösszefoglalót az ágyán, hogy a feje az ő ölében nyugodott. Összességében semmit sem csináltak másképp, mégis az újdonság erejével hatott minden. Ő pedig imádta ezt.
Az iskola előtt azért Martin szíve összeszorult.
– Mi van? – Joci mindent értett, és a kérdés sem számított igazi kérdésnek. Ez a „mondd ki, hangosan" javaslat volt.
– Butaság tartani tőle? – kérdezte Martin reménykedve.
– Nem, nem az.
– Legalább hazudhatnál kicsit – morogta.
– Jobbat tudok. – Joci szorosan fogta a kezét. Lassított, és most már csak álltak a gimnázium kapuja előtt. Mint két jó barát, akik nagyon elmélyülten beszélgetnek.
Amikor egy csapat diák elsétált mellettük, Joci csak oldalra fordította a fejét. Martinnak nem kellett látnia egyiküket sem, anélkül is érezte, hogy Gábor a közelben van – enyhén megborzongott.
Joci viszont nézett, áthatóan, fenyegetően, kivárta, hogy Gábor arcán a sápadtság legyőzze a gőgöt, és azt, hogy a fiú elkapja a tekintetét róluk.
„Tudom, cseszd meg! Tudom, és itt vagyok. Nincs egyedül, van, aki vigyázzon rá" – sugallta. Ennek elégnek kellett lennie.
A többiek eleinte csak kíváncsiskodva bámulták őket, később már azt sem. Jocit ismerték a környéken, és nagyjából mindenki tisztában volt vele, hogy jobb vele nem kezdeni.
– És mi az a jobb? – kérdezte Martin vacogva.
Egy ezerwattos mosolyt kapott válaszul a fáziskéséses kérdésre. – Menj be, megfagysz. Délután itt várlak!

Vége.