Tegnap délután érkeztünk meg Valenciába. Amint lepakoltunk a hotelszobáinkban, kirohantunk az utcára és városnézésbe fogtunk.
A barátaimnak igazuk volt, Valencia gyönyörű hely, hatalmas házakkal, csodálatos szökőkutakkal. Már majdnem teljesen besötétedett, mire visszaértünk a szállodába. Gyorsan megvacsoráztunk, aztán aludni mentünk.
Most itt ülök a Földközi-tenger partján. A lábam a vízbe lógatom. Várom, hogy a többiek felkészüljenek az indulásra. Én már összeszedtem a búvárfelszerelésemet, de a hajó az ő dolguk.
Igen, talán ideje elmondanom, hogy búvár vagyok. Ritkán még fotózom is a víz alatt. Bár, ez nem túl nagy erősségem.
Két barátnőm is velem tartott. Az egyikőjük hajókat vezet, így most is ő lesz a kapitány. A másikójuk pedig egy újságíró. A természetről ír. Neki szoktam néha fényképezni.
Ó, és persze a nővérem is velünk jött. Ő nem búvár, nem fotós, de még csak nem is újságíró. És nem, hogy hajót nem, de még csak autót sem vezet. Ő egy egyszerű pincérnő. Hogy miért jött el? Azért, mert aggódó tipus.
Tudom én, hogy azért félt, mert szeret. De esküszöm, néha túlzásba viszi.
Nem is olyan régen történt, hogy épp a konyhában főztem, mikor hívott a telefonomon. Nem vettem fel, mert nem akartam ott hagyni az ételt a gázon.
Pár perc múlva rendőrök törtek be az ajtómon. Azt mondták, hogy bejelentést kaptak arról, hogy én életveszélyben vagyok.
Szerencsére, mindent tisztáztunk. De amíg velük voltam elfoglalva, az ebédem egy az egyben odaégett. Akkor nagyon dühös voltam Szonjára, a nővéremre, de most csak megmosolyogtat az emlék.
Összerezzenek, ahogy az újságíró barátnőm, Róza, odakiált nekem.
-Hé, Kler! Indulhatunk.
A Klert ők találták ki. Szerintem, ez nem valódi beceneve a Klarisszának. De nem bánom, a Kler is megteszi.
-Megyek!-ordítok vissza, majd megragadom a táskám, felpattanok és futásnak eredek. Felugrok a hajóra és kényelembe helyezem magam.
-Milyen messze akarsz menni?
Felnézek és Angéla néz vissza rám, fülig érő mosollyal.
-Messze. A tenger közepére. Távol a civilizációtól.
Szonja mellém ült, és most komor tekintettel méreget.
-Kler, biztos vagy ebben?
-Igen, Szonja. Biztos vagyok benne. De ha ez megnyugtat, akkor felejtsük el a tenger közepét. Viszont a civilizációt, tényleg nem akarom látni.
Angéla beindítja a motort és elindulunk. Oldalba bököm a nővéremet.
-Nyugi! Minden rendben lesz. Hiszen búvár vagyok, ráadásul profi.
Rám mosolyog.
-Tudom, de a nővéred vagyok. Mindig aggódni fogok érted. Ráhajtom a fejem a vállára.
Te jó ég! Azt hiszem, elaludtam. Pedig, megfogadtam magamnak, hogy nem fogok aludni. Na, ennyit a szavahihetőségemről!
Felkapom a fejem. Körbenézek, de semmit nem látok. Pontosabban csak vizet.
-Megfelel, Művésznő?-kérdi Angéla, majd leállítja a motort.
-Tökéletes-válaszolok és talpra ugrok.
Felveszem a búvárfelszerelésem és ellenőrzök mindent. Aztán látom, hogy Róza felvesz egy mikrofonos fejhallgatót, majd a hangját hallom.
-Hallasz, Kler?
Bólintok, de nem tudom, hogy a fülhallgatómból hallom, vagy csak a levegőn keresztül. Szonja gyanakvó tekintetéből látom, hogy ő is erre gondol. Aztán Angéla szólal meg.
-Oké, most te mondj valamit!
Beleszólok a szám elé erősített mikrofonba.
-Nem haladhatnánk? Már indulnék.
Róza bólint.
-Rendben van. Sok sikert, Kler!
Ránézek Angélára, de ő nem szól, csak mosolyogva bólint és felmutatja a hüvelykujját. Aztán Szonja lép oda hozzám.
-Nagyon vigyázz magadra, Klarissza! Nagyon!
Megölelem, felveszem a búvársisakom, még egyszer ellenőrzöm a levegőpalackom, aztán beugrom a vízbe.
Egyre lejjeb úszom. Körülöttem halacskák játszadoznak. Aztán Angéla hangját hallom.
-Most is hallasz, Kleri?
A Kleri új nekem, még nem hívtak így.
-Igen, most is hallak.
Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, egy megkönnyebbült sóhajt hallok a háttérből.
Szonja. Elmosolyodok, majd tovább úszok a tenger mélye felé.
Nem sokkal később, már olyan mélyen vagyok, hogy fel kell kapcsolnom a sisakhoz rögzitett lámpát. Fénye hirtelen tör át a sötétségen. Elmegy melletem egy delfin. Őt pedig sok kisebb hal követi. Színtelen kis jószágok ezek. A legtöbben kifakult szűrkék, de azért akadnak köztük feketék, meg fehérek is.
Amarrább néhány ragadozó nagyhalat vélek felfedezni. Őket messze szeretném elkerülni- a nővérem kedvéért -, ezért a másik irányba indulok.
Hamarosan már a színes élőlények is előkerülnek. Kis termetű, kék és sárga színű hal. Aztán sok, nagyon apró, narancssárga jön elő a korallok közül. Hirtelen közéjük vegyül egy nagyobb termetű, sötét kék, fehér és sárga foltozatú példány is.
Elkezdem vizsgálni a korallokat. Sötétzöld, rózsaszín, a sárga különböző árnyalatai, kék és mindenféle más színűek.
Felfedezek néhány érdekes tárgyat. Dobozokat, ékszereket, de még evőeszközöket is. Látszik rajtuk, hogy régiek.
Aztán meglátok valamit a mélyben, ami felkelti az érdeklődésemet. Egészen bele van ásva a homokba, épphogy csak kilátszik. Lejjebb úszok érte és felveszem. Egy gyönyörű kagyló az. Csodálatos színekben pompázik, szinte már csillog. Megkeresem a ruhámon a kis cipzáros zsebet, amit külön az én kérésemre készítettek rá, és belesüllyesztem a kagylót. Úgy határoztam,
hogy Szonjának adom kárpótlásul a "veszélyes" hobbimért.
Valamit érzek a lábamon, de betudom egy állatnak. Aztán hallok egy fura hangot, de nem törődöm vele. Elsuhan mellettem egy árnyék, de ezt is halnak gondolom. Bár jobban belegondolva ez túl nagy annak, utánanézek, de már nem látok semmit. Még nem félek.
Aztán meglátom a buborékokat, amik a tenger felszíne felé száguldanak. Valami nincs itt rendjén. Hátranézek és látom, hogy a levegőpalackomon egy hatalmas lyuk tátong, és az oxigénem az, ami buborék képében tűnik el felfelé. Veszek még egy utólsó lélegzetet, aztán ledobom magamról a palackot, csak idegesítene. Most már félek. Nem fogom kibírni a felszínig.
Sebesen úszni kezdek felfelé, de a jobb lábam megakad és visszaránt. Éles fájdalmat érzek benne, azt hiszem kificamodhatott.
