Lenézek. A jobb lábamra egy lánc van erősítve, ez körülbelül egy méter hosszú, a végén pedig egy hatalmas golyó van.
Mintha megérezte volna a bajt, a nővérem szól bele a fülhallgatómba.
-Kler? Minden rendben?
Nem válaszolok, hiszen nem tudok.
-Kler! Klarissza! Ne szórakozz velem!
Válaszolni akarok, hogy ne aggódjon, mert minden rendben, de az igazság az, hogy semmi sincs rendben.
Lehajolok, megpróbálom leráncigálni a lábamról a láncot, de nem sikerül. Túl erősen van a bokám köré fonódva.
-Klarissza!
A nővérem már visít.
Leúszok és megpróbálom felemelni a golyót, de túl nehéz. Egy picit sem tudom megmozdítani, az pedig teljesen kizárt, hogy felússzak vele a felszínre.
Most már nem félek. Most már pánikolok. Szonja hangja már nem zúg a fejemben. Helyette Angéla és Róza szólongat.
Én már mint egy őrült rángatom a láncot, de semmire nem megyek vele. Már nem sokáig bírom visszatartani a lélegzetem. Meggondóltam magam, mégis csak látni akarom azt a nyamvadt civilizációt. Látni akarom! Látnom kell!
Sebesen úszok a felszín felé, de a lánc visszaránt. Még egyszer megpróbálom, de nem sikerül. Nem bírom tovább, kezdem elveszíteni az eszméletem. Elengedem magam, és hagyom, hogy lassan süllyedni kezdjek.
Ekkor meglátom a nővéremet. Csak egy póló, meg egy farmer van rajta, egy búvársisakkal, meg egy levegőpalackkal. Lehetetlen sebességgel úszik felém. Alig tud úszni, de most mégis itt van. Szívemet melegség önti el. Hallom, ahogy a nevem mondja.
De én már tudom, amit ő még nem.
Elkésett.
Én közben már teljesen leértem a tenger fenekére. Jeleneleg is a hínárok között fekszem. Zsebemből előhalászom a kagylót és a tenyeremben szorongatom.
Szonja időközben mellém ért. Ráfog a kezemre, de én megrázom a fejem. A kezébe nyomom a kagylót, mire ő sírva fakad. Én már tényleg nem bírom tovább lehunyom a szemem.
-Kler, ne!-hallom még a nővérem hangját.
Aztán már semmit.
