Falu végén...

Este volt. A Szamos nyugodtan folydogált, a hold pedig megvilágította a vizet. A kisebb vízesés által keltett zaj zavarja meg az éj adta nyugalmat, na meg a közeli kocsmából kiszűrődő hangos zene és mulatság. A munkából hazatérő férfiak örömmel töltik itt a péntek estéjüket. A mai nap viszont különleges volt. Kikapták a fizetésüket, ami egyet jelentett: többet ihattak, mint általában. A kocsmáros pedig ennek örült a legjobban. Ilyenkor sokkal nagyobb a bevétel, amiből nem csak az utánpótlást tudja fizetni, hanem félre is rakhat egy keveset.Kocsmárosné! - csapott le az asztalra egy fiatal férfi.Szeme izzott a vágytól, hisz már oly rég ivott alkoholt, hogy szinte már az izére sem emlékezett. – A legjobbikból, és a legrégibb fajtából, ha kérhetem! Ünnepelünk, jó emberek! Kit hívhatok meg egy körre? - a kocsmában lévő emberek szeme azonnal felcsillant, mindenki egyetértően bólintott az ajánlatra. – Egy kis zene nem lesz, kocsmáros úr? – pillantott az öregre.A férfi megpödörte ősz bajszát, s megingatta a fejét. Ez a legény már megint elherdálja a sok pénzt, amit fizetségül kapott. – Ej, ej, fiam. Egyszer még nagyon megjárod – dorgálta le, hisz úgy szerette őt, mintha a saját fia lenne.Nem vette volna ennyire a szívére a dolgot, ha nem öreg barátjának fiáról lett volna szó. Rosszallóan megrázta a fejét, s intett egyet a sarokban ülő muzsikosoknak, akik azonnal talpra pattantak, és eljátszották a helybéliek kedvenc nótáit. Mindenki, akiben volt már egy kevés alkohol, hangosan, kissé hamiskásan énekelte az aktuális éneket, közben pedig örömmel hörpintették boraikat. Senki sem gondolt a külvilágra, csak azzal törődtek, hogy abban a pillanatban tökéletesen érezték magukat, és semmi bajuk sem volt. Harsány nevetésük kiszűrődött az ajtó és az ablak résein, a szomszédos házakban is hallhatták, hogy a kocsmában bizony megy az élet. Ez viszont nem nagyon érdekelte a fiatalokat.Az viszont már azonnal felkeltette az érdeklődésüket, hogy kopogtattak. A férfiak lecsendesedtek, kérdőn pillantottak a fából készült ajtóra, aminek ablakában egy fiatal fiú állt. A kocsmáros is értetlenül meredt a fiúra, majd ment, hogy ajtót nyisson.Kint esett az eső, szegény legény pedig ázottan lépett be a meleg helyiségbe. Egyik kezével megtörölte arcát, köhintett egyet, majd nekikezdett mondandójának. – Uraim, csendesebben vigadjanak. Biró uram aludna, de az önök lármájától egyszerűen képtelen rá – szólt tétován a fiú.Félénk típusnak tűnt, anyámasszony katonájának. A fiatal legény pár pillanatig csak nézte őt, nem tudta, hogy ez vajon csak vicc, vagy a szolgafiú tényleg komolyan beszél. Ráncolta a homlokát, majd ajkához emelte a poharat, s behörpintette a maradék borát. – Ne nevettess, jó ember! Takarodj innen, és meg ne lássalak többé itt! – a fiú felállt helyéről, s dobbantott egyet. – Ördög bújjon uraságodba, hátha attól jobban fog majd aludni – szellemes kijelentésén a kocsmában ülő emberek hangosan felnevettek.A szolga nem válaszolt, megszégyellte magát, s lehajtott fejjel, búskomoran megfordult, s behúzta maga után az ajtót.A férfiak nevettek. Ki a fenét érdekelt az uraság? Fizetést kaptak, az istenit neki! Vigasság van! Ezt pedig egyetlen egy gazdag fráter sem szakíthatja félbe.Tovább vigadtak, nevetgéltek, ittak, közben pedig mondták a magukét.Nem sok idő telt el, miután ismét kopogtatást hallottak. A fiatal fiú ezúttal szitkozódva ment ajtót nyitni, s nem hagyta, hogy ezúttal a kocsmáros menjen oda. Ismerte az idős férfit, s tudta, hogy kedvesen küldte volna el az inast – mert hát biztos, hogy ő jött el ismét a kocsmába. Hatalmas erővel nyitotta ki az ajtót, s már épp szóra – jobban mondva ordibálásra – nyitotta a száját, amikor is maga előtt egy védtelen, fiatal nőt talált, nem pedig azt az idegesítő szolgát.A lány megszeppenve figyelte az elé tornyosuló magas, széles vállú, derék fiatalembert, aki meghökkenve pislogott vissza rá. – Elnézést, uram, hogy megzavarom vigasságukat. Nem szeretnék sem betolakodó, sem ünneprontó lenni. Mégis, egyetlen egy kérésem lenne önökhöz – kezdett bele a lány oly bátortalanul, hogy az emberek épphogy meghallották gyenge és reszkető hangját. – Mit óhajt, Róza kedves – lépett oda a kocsmárosné, kezével pedig a lány felé nyúlt, ezzel beinvitálva őt a helyiségbe.Róza tétova lépésekkel közeledett az emberek felé, arcából oldalra simította a nedves hajtincseket. – Tényleg nem akarok alkalmatlankodni, csak mondani szeretnék valamit – a kocsmárosnéra pillant, aki bőszen bólogatva jelezte, hogy folytathatja, hisz nincs félnivalója. – Édesanyám nagy beteg, és az innen kiszűrődő zaj kissé zavarja. Napok óta nem aludt, ma pedig megjött az altató pirula Pestről, amire oly régóta vágyunk. Az innen jövő zajtól viszont nem bír aludni, bármennyire is elnyomja őt a gyógyszer. Kérem, ha lehetne, akkor egy kicsit halkabbra vehetnék a hangerőt – fejezte be, majd lehajtotta a fejét.Arca kipirult nagy szónoklatában – bár az is nagy dolognak számított, hogy nem fúlt el hangja a remegéstől, és a fojtogató sírástól.A férfiak megenyhültek – még a fiatalember is. Zsebre vágott kézzel lépkedett vissza a pulthoz, megitta utolsó korty borát, a pénzt pedig a kocsmáros kezébe nyomta. Furcsamód, a többiek is így tettek. Egyikük sem szólt semmit, bűnbánó, szomorú képet vágva pillantottak egymásra. Végül a java részük, kikerülve a döbbent lányt, elhagyták a kocsmát. Csak a fiatal legény maradt. Magára kapta bőrkabátját, fejére pedig feltette munkássapkáját. – Jó egészséget az édesanyjának, fiatal hölgy – emelte fel sapkáját tiszteletképp. –, önöknek pedig nyugodalmas jó éjszakát, kocsmárosúr!A férfi visszatette sapkáját, majd megindult az ajtó felé. Miközben elment a lány mellett, hallotta annak halk, mégis szívbemarkoló köszönetét. Aprócska kis szó volt ugyan, de benne volt minden hála, amit a férfi iránt érzett.