Fáj. Nagyon fáj. Az a rengeteg ember fájdalmas és reményvesztett sikolya mind egytől egyig a fülemben visít. Láttam, ahogy összedől, ott voltam. És nem tehettem semmit. A tehetetlenség szorítja a lelkem, mintha kötelet kötöttek volna köré. Csak itt térdelek, tenyerem a fülemre tapasztva áradnak a könnyek a szemeimből. Tekintetem az ég felé szegezném és kiordítanám magamból a fájdalmat. De nem tudom. Nem jön hang. Visszatartják... a lelkek, akik bent ragadtak a két toronyban, mikor összedőlt. Visszatartják, bezárták, mint a rabot a cellájába.
Napokon keresztül voltam bezárkózva szobámba. Nem ettem és nem álltam fel sem. Ott ültem a sarokban és hullajtottam a könnyeim, hallgatva a sikolyokat. Nem nyitottam ajtót senkinek. Se Matt-nek, se Arthur-nak. Senkinek. Akárhányszor kopogtak be, hogy élek-e még. Egyedül akartam lenni. Magamban tartani az érzéseket, míg ki nem ordíthatom őket. Ott, abban a szent sarokban nyomott minden este álomba a fájdalom és az elkeseredés. De egyik reggel arra ébredtem, hogy valaki tényleg be akar jönni. Erőteljesen, magabiztosan ütötte az ajtót. Nem úgy, ahogy Kanada, vagy Anglia szokta.
„Amerika, nyisd ki az ajtót!" mondta mély, és kopogásához hasonlóan magabiztosan és erőtől telien. Ludwig volt. Ez biztos. De mit keres itt? Választ nem adva, a kopogás egy idő után abba maradt. A szőke, jólfésült hajú német hangját egy új, sokkal lágyabb és vékonyabb hang váltotta fel.
„Alfi, hoztam neked pastát, hogy jobban érezd magad" mondta a másik személy, pozitív és kedvesen bugyuta hangon. Feliciano? És ő mit keres itt? Miért vannak itt? Beletemettem arcom a térdembe, nem törődve azzal, hogy a szemüvegem rajtam volt.
„Most komolyan azt hitted, hogy a tészta miatt ki fog jönni?! Seggfej... Amúgy is... nekem miért kellett jönnöm?" mondta egy harmadik hang is.
„Na de Lovi... Nem szép dolog így beszélni a testvéreddel" megszólalás lesokkolt. Hányan vannak, és miért?
Sokáig ültem még odabent, de rávettem magam, majd lassan felálltam és lehajtott fejjel odaballagtam az ajtóhoz, majd kinyitottam. Nem emeltem fel tekintetem a társaságra, de pontosan tudtam, hogy hárman épp verekednek, ketten meg próbálják őket leállítani. Ahogy megláttak, rögtön megállt az élet. Abbahagyták a püfölést és engem néztek. Nem láttam, de éreztem. A sikolyok végig csengettek a fülemben és nem hagytak nyugodni. A keserves sikítások, melyekből ki lehet hallani a segélykérést. Szememhez emeltem a karom és letöröltem a kövér cseppeket a szemem sarkából. Aggódó szempárok mértek végig. Beletöröltem az orrom koromfekete kapucnis pulcsimba és szipogtam párat. Lassan, nehéz léptekkel elindultam a nappali felé. Csak szemükkel követték a mozdulataimat, némán állva. Mentem, hogy folytassam azt, amit a kuckómban befejeztem. Felültem a sarokülő legbelső sarkába, felhúzott lábakkal. Karom a térdemen összefonva pihentettem, beléjük temetve arcomat. Hallottam. Hallgattam a keserves sikításokat. Mindenhova követnek és rángatnak, hogy hallgassam. "A te hibád, a te bűnöd!" kiabálják, üvöltik a reményvesztett hangok a fejemben. Igazuk van. Nem segítettem. Nem tudtam. Ezért büntetnek.
Egy kezet éreztem a vállamon pihenni. Lassan felnéztem az illetőre és az első, amit megláttam a vastag, fekete szemöldök volt, mely átível a méregzöld szempáron. Letöröltem egy könnycseppet és szemébe néztem, majd lehajtottam a fejem.
"Nem a te hibád, öcsi" mondta a zöldszemű, kezét továbbra is a vállamon pihentetve. Ismét eltemettem az arcom.
„Te nem tudod... Nem hallod őket" fájdalmas szavak hagyták el a számat, melyeket könnyek követtek. A felhők is sírnak. Siratják a bennragadtakat, és tisztára mossák a romokat. Sír népem, a felettesem. Gyászolnak és tőlem várják, hogy legyek erős, hogy próbáljam begyógyítani a sebet.
Arthur leült mellém, de kezét továbbra is a vállamon hagyta. Éreztem, hogy keze forog a vállamon, de nem vettem figyelembe. Felemeltem a fejem és mindenki ott volt körülöttem. Aggódtak. Miattam aggódtak. Ránéztem a mellettem ülőre, akinek arcán jobban látszott az aggodalom, mint a többiekén. Vele veszekszek a legtöbbet, de mindig is számíthattam rá. Ő a bátyám, aki mindig megvédett mindentől... Összeszorítottam a szemem és beletemettem mellkasába a fejem. Megfogtam erőtlenül a karját, majd átöleltem a nyakát. Éreztem, hogy lassan, óvatosan hátamra teszi a kezét és átkarol. Megtöltött melegséggel. Örültem, hogy itt van és kisírhatom a vállán magam. Kiadtam magamból. Fájdalmasan, hangosan kezdtem sírni. Kiordítani a fájdalmam, amit meg kellett tennem. Túl kellett kiabálnom a hangokat a fejemben. Hogy ne halljam a keserves sikolyokat. Arthur felvitte kezét a tarkómra. Biztonságot adott. Hagyta, hogy a vállán adjam ki magamból az érzéseket, mint régen. Ő tudta... amíg le nem nyugszom és képes nem leszek újra mosolyogni, addig a népem is gyászolni fog. Az ő lelkük is beteg. Mind egyek vagyunk, és együtt sírunk. De nevemmel ellentétben most nem érzem magam szabadnak. A Freedom az most nem Freedom. Duress... Alfred D. Jones...
Eláztattam bátyám pulóverét könnyekkel, de ez őt nem zavarta. Vagyis, ha igen, akkor nem teszi szóvá. Lassan kinyitottam a szemem és eltávolodtam tőle. Már nem öleltem körbe a nyakát. Belenéztem a szemébe, majd ránéztem a társaságra. Körbetekintettem rajtuk. Várták, hogy mit mondok, hogy mit teszek. Matt közelebb lépett és legugolt mellém és belenézett a szemembe.
„Mindenkit, az összes országot megérintette az, ami veled történt. De erősnek kell lenned" hallottam meg fiatalabb testvérem lágy,megnyugtató hangját. Felnéztem rá, majd letöröltem egy könnycseppet.Megpróbáltam egy apró görbületet varázsolni arcomra, de nem tudtam. Megkötötték ajkaim, hogy ne tudjak mosolyogni. Néztem, ahogy Matt felül mellém és az ő oldalán lévő vállamra helyezi gyengéden szürke kesztyűs kezét. Mindkét testvérem ott volt mellettem és próbált lelkileg támogatni. Azokban apillanatokban boldog voltam.
„Alfiii" nyújtotta el valaki a nevem, majd hirtelen a karjai közé fogott és szorosan ölelt. Meredtem magam elé, szememből patakokban folyt a könny. Feliciano. Rátettem kezem gyengéden a hátára és vállára hajtottam a fejem.
„Miért történt ez...?" mormogtam a vállába síró, fájdalmas hangon, amire csak még szorosabban fogott karjai között. Nem kaptam választ. Senkitől.
„Remember, american idiota..." mormogta egy hang mögöttünk lenéző, kicsit sem együttérző hangon. American idiota...
Lassan elemeltem a fejem az olasz válláról, majd a másikra néztem. Fájdalmas pillantásokat vetítettem a nekem háttal álló barna egyenruhában lévő fiúra. Arcomon végigfolyt egy jókora könnycsepp és Feli vállára csöppent. Az engem szorosan ölelő fiú testvére megfordult és közelebb jött hozzánk. Félve tekintettem fel rá, ahogy legugolt elém.
„...Emlékezz a mosolyra" mosolyodott el szélesen, enyhén félre döntött fejjel. Fájdalmas mosolyt csalt az arcomra ez a megszólalás. Arcomon látszottak még a könnycseppek nyomai, ahogy véigfolytak hófehér, sápadt orcámon.
Pont ő mondja ezt? Azt... Azt hittem, hogy kicsit sem kedvel... De...
Lassan közelebb lépett mindenki és szorosan átöleltek. Mellettem voltak és ez jó érzés volt. Erőt adott, hogy segíthessek Amerikának. A zászlóm alatt szolgáló embereknek és civileknek. Az otthonomnak. Magamnak.„Köszönöm"
YOU ARE READING
I never forget
FanfictionHetalia America fanfic 2001.09.11. „We remember 9-11 and never forget" - US army