Vég és egy kezdet • Twilight ff. / Hun

Vég és egy kezdet

Megfeszült állkapoccsal, értetlenül figyeltem ahogy Gwen egyre jobban az indián srác felé nyújtózkodik, aki kb. negyedórával ezelőtt még szét akart szedni. Na azt várhatja, mikor adom én a kezébe! Még szorosabban öleltem magamhoz Gwent nem törődve a fiú szúrós tekintetével, majd ellágyult arcvonásaival, mikor a kislányra nézett. Éreztem, hogy nem sokáig tudom vissza tartani kíváncsiságom, ami lehet, hogy nem lesz a legszebb vagy udvariasabb, de egyelőre még én tartoztam magyarázattal.

Az eső továbbra is kitartóan kopogott az üvegfalon, a szél vadul tépte a fákat és az eső finom illatát még a vámpírok és a farkasok szagán keresztül is érezni lehetett. Bár a negyedórával ezelőtti ellenségeskedésből semmi sem maradt én mégis feszült voltam, még a legkisebb mozdulatra is felfigyeltem.

Halványan, megnyugodva elmosolyodtam ahogy meghallottam Gwen halk szuszogását, miközben óvatosan ringattam apró testét. Az esőben mindig jobban tudott aludni, így nem csoda, hogy alig pár perc alatt elnyomta az álom.

- Szóval... miért is bolygattad fel a nyugalmunk? - kérdezte a legfiatalabb farkas, nem volt a bántó a hangja, de még farkasként sem volt olyan ellenszenves, így nem haraptam le a fejét szavaiért.

- Nem direkt volt, fogalmam sem volt róla, hogy ti még nem haltatok ki. - A legnagyobb indián srác csak felmordult. - Bocsánat. - Néztem az ég felé sértődöttsége miatt. - Reméltem, hogy van akkora szerencsém, hogy ti most éppen máshol töltitek az időtöket - javítottam ki magam.

- Ki elől menekültél? - kérdezte a legidősebb srác karjaiban pihenő lány, bronzszínű haja lágy loknikban omlott vállára, bár sápadt volt látszott kipirult arcán, hogy vér kering az ereiben. Akárcsak nekem. Félvér volt ő is pont mint én.

- Inkább kik elől - mosolyodtam el fanyarul - és nem menekültem, inkább mondjuk úgy, hogy menekítettem - nyomtam egy apró puszit Gwen pofijára, mire halványan elmosolyodott és jobban a karjaimba fészkelte magát. Mély levegőt vettem és úgy éreztem végre megtaláltam a nyugalmam, ha csak pár percre is. Imádtam mikor alszik, mintha megállt volna az idő, mintha helyettem is pihent volna, elfeledte volna a gondjaimat. - És a Volturitól - feleltem végül sokuk fel nem tett kérdésére, zavartan kaptam fel a fejem, mikor két különböző helyről hallottam a felhördüléseket. Edward, ha jól emlékszem a nevekre és Jacob, a legidősebb indián srác komoran meredtek rám, amitől kezdtem újra feszült lenni.

- Nem ellened szól - mormolta megfeszült izmokkal Edward. - Csupán nincsenek jó emlékeink a Volturiról... - magyarázta, mire fanyarú mosolyom vissza tért az arcomra.

- A királyi családról senkinek sincs jó emléke - mormoltam, pár pillanatig lehunytam a szemem, hogy ne őrüljek meg véglegesen.

- Mi történt? - kérdezte Esme kissé félénken, mintha attól tartana, hogy sebeket szakít fel vagy a lelkembe gázol. Ez új volt nekem. Hosszú idő óta soha, senki sem volt tekintettel, hogy mit érzek vagy fáj-e csak meg akartak ölni, becsapni, kihasználni.

- Két évvel ezelőtt még volt családom - mosolyodtam el az emlékekbe révedve. - Mindenem meg volt... - Szívmelengető volt hosszú idő után vissza térni a múltba, az emlékekhez ahol még minden remekül ment. Ahol együtt voltunk, nem kellett félnünk a másiktól és az volt a legnagyobb bajunk, hogy Matt nem hagyta abba a faviccek mesélését.

- Mattel és Alexel éltünk, Alex volt Gwen apja, az én nagybácsikám. Matt pedig a legjobb barátom, a jobb kezem, a másik felem...vagy több. De egyszer minden jó véget ér. Alexander egy félvér lányba szeretett és ezt megneszelte a Volturi, Alex ex Volturiként jobbnak látta elkerülni a bajt, itt kezdődött a folytonos menekülés. Tudtuk jól, hogy Caiusnak milyen előítéletei vannak, főleg azután, hogy Alex abba a lányba szeretett bele, akibe Caius is. Arról már senki sem tehet, hogy Natalie Alexet választotta. Matt mégsem volt olyan jó, mint ahogyan azt mi sejtettük, mind megbíztunk benne, az életünket tettük a kezébe és ő gondolkodás nélkül feladott minket az övéért cserébe. Beköpött minket a Volturinak, hogy ő biztonságban legyen...Natalie-t megölték, majd Alexet is elkapták, immár egy éve próbálok valami kiutat találni, valami megoldást. Azt sem tudom él-e még... Csak azt tudom, hogy Gwenről nem tudnak, és nem is tudhatnak meg soha. Neki normális élet kell, nélkülem, Volturi nélkül... - A vissza emlékezés öröme hamar átcsapott fájdalomba, éreztem ahogy a mellkasom fájdalmasan lüktet, lassan forgott velem a világ, míg egy világ tört össze bennem. Véglegesen. Tudtam mit akarok tenni, hogy mi lesz a helyes. És meg kell tennem még ha baromi nehéz és fájdalmas is lesz. Az ő érdekében.