Mikor kinyitottam a szememet egyedül találtam magam.Se egy virág,se egy lufi,se egy ember,aki várná,hogy mikor kellek fel végre.Könyörgöm.!Minek hoztak be a kórházba.?Sokkal jobb lenne,ha már nem lennék itt.Minden sokkal,de sokkal jobb lenne.Senkinek sem számítok.Lemerném fogadni,hogy egyszer sem volt bent még csak látogatóban sem.Miért hagytak életben.?Miért nem hagytak ott elvérezni.?!Miért,ilyen szörnyű az életem.?Csak annyit szeretnék,hogy bár ne kéne itt lennem.Semmi többet.Csak a halálra vágyom.Semmi egyébre.
S a könnyeim patakokban folytak le az arcomon.De mindegy is volt,hisz senki sem látta.Vagyis csak azt hittem,hogy senki sem lát,ugyanis a következő pillanatban egy fiú lépet be a kórtermembe és sétált oda hozzám,majd leült a székre.
-Miért sírsz.?-kérdezte és a könnyeim csak még jobban hullani kezdtek.-Ne sírj.!-mondta és közelebb hajolt,majd letörölte a könnyeimet az arcomról.
-Menj el.!Nem is ismerlek.-utasítottam,de egy tapodtat sem mozdult.-Nem hallod.?Menj el.!-kiabáltam.
-Tudod,akár hiszed,akár nem én minden egyes nap itt voltam és figyeltelek,beszéltem hozzád.Vártam,hogy végre felébredj és megismerhesselek.Szóval nem,nem megyek el és kész.-mondta makacsul én pedig ettől csak újra sírni kezdtem,de most attól,hogy ezt hallottam.Már nagyon régen nem hallottam ilyet vagy ehhez hasonlott senkitől.
-Elmondod,hogy miért sírsz.?-kérdezte és közben lágyan ,megfogta a kezemet.A szememmel követtem e kis jelenetet,s végül úgy döntöttem elmondom.Hisz én arra vágytam,hogy végre beszélhessek valakivel és valaki meghallgasson ,ő pedig tényleg kíváncsinak tűnt.
-Mikor felkeltem nem volt itt senki.Még egy szál virág sem.Csak a nagy üresség.
-Annyira sajnálom.-mondta és tényleg látszott rajta,hogy sajnálja,bár nem az ő hibája.-De kérlek ne sírj,ha nem érdemli meg a könnyeidet vagy,ha megérdemli se.Mosolyogj.
-Kérdezhetek valamit.?
-Csak bátran.
-Azt mondtad minden nap itt voltál...
-Igen.?-szakított félbe.
-Nem volt látogatom,ugye.?-kérdeztem félve a választól.
-Nem.-válaszolta.Gyorsan erőltettem magamra egy mosolyt.
-Te mért voltál itt minden nap.?-kérdeztem,mikor eszembe jutott,hogy ezt még nem is tudom és még azt sem tudom,hogy ki ő.
-Mert kíváncsi voltam a hangodra,a mosolyodra,a nevetésedre és,mert egyedül voltál.Nem akartam,hogy magad légy.-válaszolta és önkénytelenül is,de elmosolyodtam.Jól esett,hogy valaki törődik velem és hogy valakinek számítok is egy kicsit is még,ha nem is ismerem.
-Szóval én Beca Long vagyok.mutatkoztam be.
-Oh,igen.Tudom.-mondta én pedig furán néztem rá.-Úgy értem Dylan vagyok.Dylan Clinton.
-Honnan tudod a nevemet.?-kérdeztem ugyanis nem magyarázta meg.
-Láttam a kór lapod.-válaszolta.
-Tehát akkor tudod,hogy miért kerültem be.?-kérdeztem a ujjaimat nézve.
-Annyit tudok,ami a kór lapon volt,de ez nem jelent semmit.Nem tudom a történeted.-válaszolta.
