[JinXing]: Doktor, Kérem!

Doktor, kérem!

Elmebetegek módjára taposott a gázra, körmét már-már belevájva a kormány bőrborításába. Kutyája hátul feküdt az ülésen, eszméletlenül. Ha nem ebben a helyzetben lett volna, még el is időzött volna labradora szépségében, de most tudta, ha nem siet az orvoshoz vele, az akár az életébe is kerülhet. Így kínzóan hatott az a néhány másodperc, míg a jelzőlámpa fénye át nem váltott zöldre, szabad utat engedve a kocsi vezetőjének. Nem értette ezt az egész helyzetet, hiszen minden utasítást betartott, amit az állatorvos felírt: gyógyszeradagolás, tápanyagbevitel, vitaminbevitel, kellő mozgás... Vagy valamit mégis elfejtett? Talán nem adott kutyájának elég párolt zöldséget, biztosítva ezzel a nap vitaminadagját? Hirtelen nem tudta eldönteni mi az, amit így, ilyen szinten sikerült elrontania vagy kihagynia. Magát okolta, hogy nem figyelt eléggé, amiért ilyenné fajult a helyzet.

Megváltásnak érezte az állatklinika villódzó feliratát, amikor lelassított autójával, mellőzve a biztonságos beparkolást. Talpa alig ért a betonhoz, már azonnal nyitotta is ki a hátsó ajtót, óvatosan karjába véve az állatot. Magát azzal nyugtatva, hogy nem lesz semmi baj.
Szerencsére a kórház bejárata előtt észrevették a kétségbeesett ábrázatú férfit, így az ápolók azonnal tették az ilyen helyzetben szükséges dolgukat. Krémszínű kutyáját egy hordágyra fektették, értesítve az akkor szolgálatban lévő orvost.
- Ne, kérem. Csak hívják ide Kim Seok Jin doktor urat, őt már értesítettem kutyám állapotáról - mondta akadozva, alig tudva már magát tartani. A sírás kerülgette, és abban a pillanatban inkább egy öt éves gyereknek érezte magát, nem egy majdhogynem huszonöt éves, érett férfinak. Az ápolónők először csak összenéztek, majd látva a férfi állapotát, a főnővér elküldte az egyik ápolót Kim doktorért.
- Kérem, nyugodjon meg. A doktor úr hamarosan itt lesz és megvizsgálja a kutyáját. - fogta meg a férfi csontos vállát, próbálván nyugtatni őt. Még a végén a kutya gazdáját is az egyik korterembe kell kísérni, ájulásért. Így Yixing rendezve légzését, egy halovány mosolyt eresztett meg a szép külsejű nővérke felé.
- Vigyék a vizsgálóba! - hangzott fel egy ismerős hang az egyik folyosóról, ahol Kim doktor kocogva közelítette meg barátja kutyáját, azonnal megmérve annak pulzusát.
Yixing egy hosszú sóhaj keretében foglalt helyet a kényelmes székben, immár a doktor irodájában várakozva. Halántéka lüktetett, az egész szobát hirtelen olyan kicsinek, szűknek érezte, mintha a falak is zsugorodásnak indultak volna. Csak kutyája állapota lebegett előtte, kellőképp ellepve elméjét a rosszabnál rosszabb hírek, amikkel a doktor szolgálhatot.
- Nos, Yixing - lépett be a szobába Kim úr, mellőzve a formális beszédet, hiszen barátok voltak, nem mellesleg rajtuk kívül nem volt más a helyiségben. - Van egy rossz meg egy jó hírem. De még mielőtt erre rátérnék, tudni akarom, mi történt. - foglalt helyet íróasztalánál Jin, keresztbe tett lábakkal ülve fekete bőrrel borított, vélhetőleg drága székében. Komoly tekintete csak növelte Yixingben, a már amúgy is kétszeresére nőtt idegeket.
- Rendben, elmondok mindent. De ugye felébredt már? - dőlt előre székében.
- Felébredt, az állapotát sikerült stabilizálnunk, egyelőre - enyhűlt meg végre a másikkal szemben, nem szerette vele a durva, nyers orvost játszani, ezért még egy kisebb ajakrándulást is belevitt mondandójába.
Yixing pedig végre fellélegezett, a kutyája felébredt, megmenekült. Legalábbis egyelőre, - mint ahogy azt az előbb barátja is mondta.
- A mai napon kezdődött az a nagy vonalú kutyaverseny - kezdett bele a történet mesésélésébe. - Így mi, mint színvonalas versenyzők is részt vettünk. Hiszen te is tudod, mennyi mindent megtettünk már, hogy elismerjék Naru képességét, illetve az én képzettségemet, mint kutyaidomító. Ezért nem volt kérdés, hogy mi is ott leszünk a rendezvényen, és számításaim szerint meg is nyertük volna az első helyet, de Naru főszámja közben, megállt és a pálya közepén esett össze. Először el sem akartam hinni a történteket, ahogy a nézőtéren az emberek sikítani kezdtek, és a bemondó a nevemet ismételgette... - csuklott el a hangja, így muszáj volt megállnia egy pillanatra, hogy erőt vegyen magán. Rossz volt felidéznie a mai napot, úgy érezte, mintha ezzel újra megismétlődnének az események, amit mégegyszer ezerbiztos, hogy nem bírna ki. - Aztán meg rohantam ide, hozzád, Jin. Pedig már ott helyben kiakarták vizsgálni, de nem engedtem, muszáj volt elhoznom ide, h-ha már az én hibámból történt mindez, akkor legalább had tegyek érte. - temette arcát kezeibe. Nem akart már ennél is szánalmasabbnak tűnni az orvos barátja előtt, nem akart gyengének látszani... De ez már akkor kudarcot vallott, amikor telefonjában remegő hangon darálta el Jinnek a történteket, és azt, hogy segítsen neki.
Hirteleniből kezek simítottak végig Yixing elernyedt vállán.
- Nyugodj meg, kérlek - hangzott a lágy, nyugtató hatású hang mellőle. - Nem szabad most összeomolnod. Ha már tenni akarsz a kutyádért és annak gyógyulásáért, akkor akár kezdhetnéd azzal is, hogy megnyugodsz, és összeszeded magad.
Az orvos hezitált, azzal kapcsolatban, hogy elmondja-e most a kutya vizsgálatának az eredményét, vagy inkább halassza máskorra. Bár tudta, hogy Yixing erős fiatalember, mégis a hozzá érzelmileg kötött dolgokért akár az összeroppannás határát is elérte, ha azokkal valami baj történt.
Végigmsimított még párszor a vállán, majd keze lecsúszott hátára, ott folytatva a nyugtatást.
- Elmondjam a kutyád baját, vagy még várjak vele? - kérdezte halkan, amikor Yixing felemelte a fejét, s hiába nem szólt egy szót sem, de fáradt tekintetével válaszra kényszerítette az orvost. - Hát jó, akkor elmondom. A vizsgálatok alapján mindent betarthattál, amit kúraként felírtam, ezzel nem is volt gond. Ámbár a gyógyszer hatásával annál inkább. Mivel úgy tűnik a szervezete nem reagált a gyógyszerre, emiatt is lett ma rosszul. És emiatt a tumora nőni kezdett. - halkult el Jin, ahogy látta a másik szemében a döbbenetet.
- De hiszen... hiszen azt mondtad, hogy nem rosszindulatú, akkor... akkor ez mégis, hogy az istenbe lehet?! - csattant fel dühösen Yixing, megemelkedve a székről, ami nem kicsit lepte meg az orvost. - És mi az, hogy nem reagált a gyógyszerre, ha? - állt neki hirtelen az orvosnak, aki meglepettségétől nem is tudta mit mondjon. Ezért hagyott magának is, és barátjának is egy szuszzanásnyi időt, míg rendezték gondolataikat.
- Megértem, hogy feszült és ideges vagy, de ne rám vetítsd ki a dühödet. Nem tehetek róla, hogy így elfajúlt a helyzet. - próbálta nyugtatni felhevűlt barátját, de ezzel csak azt a bizonyos olajmennyiséget növelte, amit aztán cseppenként tett a tűzre.
- Ha nem te, akkor ki, Jin? Hiszen TE vagy az orvos, TE írtad fel ezt a gyógyszert neki, TE utasítottad, hogy feltétlenül azt a tablettát adjam neki! - emelte fel hangját, csak úgy szikrázott a tekintete, amivel az orvos minden arcizmát figyelte.
- Utoljára mondom, hogy ne engem hibáztass, Yixing! Annak a gyógyszernek pontosan úgy kellett volna hatnia, mint az ezelőttieknek. A tumor változott, mivel rosszindulatú lett, ezért már a gyógyszer sem hatott ellene. - ahogy mondandója végére ért, úgy halkult el. Nem akart veszekedni vele, nem vallott rá a forrófejűség, így higgadtan próbálta a beszélgetés folytatni.
Yixing is elhallgatott. Rájött az iménti bunkó viselkedésére, ezért inkább hátrébb lépett az orvostól, hogy ne zavarjon be pofátlanul a magánszférájába.
- Meg kell műtenem őt - szólalt meg elsőnek Jin, mivel látta, hogy a másik a szégyene és a megbánás mérlegén billegett. - A műtét pedig kilencven százálékban lehet sikeres.
- Mitől függ az a tíz százalék? - kérdezett rá, fejében motoszkáló kérdésére.
- A kitartásodtól, Yixing - mosolyodott el Jin. Ezzel beléfojtva a szót a másikba. Tudta, hogy kell a leglehetetlenebb helyzetekben is mosolyogni. - De ennek van egy hátulütője is. Egyben ez lenne az utolsó rossz hírem is: mégpedig, hogy nem versenyezhet többé.
Amint kimondta ezt az egy mondatot Jin, úgy torzúlt el Yixing arca, a lemondás apró zsigereitől, ami abban a percben érte el őt. Tehát nem versenyehetünk többé - hangzott el a fejében is a tény, miszerint le kell mondjon egy olyan dologról, ami már kiskora óta végigkísérte őt.
Egy farmon nőtt fel, a nagyszülei neveltetésében. Így nem meglepő az a tény, hogy az állatok voltak akkoriban a legjobb barátai. Nagyobbra becsülte őket, mint az embereket. Hiszen nekik mindent el tudott mesélni, az olyan dolgokat is, amikért az iskolai barátai csak csúfolták volna, unalmasnak tartva az egész gyermeket. Sok időt töltött az állatokkal, megfigyelte őket, tanult tőlük. De ezzel párhuzamosan annál inkább távolodott az emberektől. Ezért általánosban már ember barátai sem voltak, nem járt el otthonról, folyton a nagyszülei nyakán, vagy a pajtában lógott. Az iskolában hamar megkapta azt a jelzőt: antiszociális. Nem foglalkozott vele, hiszen igazából nem is nagyon tudta mit jelent ez a szó, ezért nem is érdekelte.
Akkoriban a farmukon nagyon sok kutya volt, ők őrizték a birtokot, a nyájat meg úgy minden területet szemmel tartottak, mint valami rendőrebek. Yixinget pedig lenyűgözte a kutyák megfigyelőképessége, ahogy egy-egy helyzetben reagálnak, ahogy éles látásukkal száz méteres körzetben mindent meglátnak. Többet akart tudni róluk, a fejükbe akart látni, kitapasztalni a viselkedésüket, majd azokat irányítani. Ezért segítségért fordult, méghozzá az osztályában lévő egyetlen értelmes és nagyon is szótlan gyerekéhez: Jinhez.
Jin a közeli városban élt, és eleinte oda is járt iskolába, egy elég elit helyre. De mivel családi hattére gyorsan romlásnak indult, szülei pedig mentve a menthetőt, munkát kerestek külföldön. Ezért hamar nagynénikéje házában találta magát, nem messze Yixingék farmjától. S bár nekik nem volt farmjuk, sőt csak egy lepukkant viskó fedte fejüket, ezért a legtöbb dolgot az állatos könyvekből, magazinokból tudott meg. Nagyon sok könyvet olvasott, ezzel is elnyerve az osztályelsőnek - sőt lehet, hogy iskolaelsőnek -, járó címet, tekintélyt parancsolva magának az osztályban. Bár ez neki nem volt nagy dolog, hiszen egy elit helyről jött, ott pedig kitűnő volt. Ezért sokan már csak amiatt sem barátkoztak vele, mert szerintük túlontúl az egekben járt, és fennhordta az orrát.
Emiatt is volt meglepett először Jin, amikor Yixing előállt a tervével, miszerint adja át neki az állatokról, de leginkább kutyákról szóló tudományát. Mert bár ő nap, mint nap együtt volt az állatokkal, de még sem tett szert olyan ismeretre, mint Jin, aki temérdek könyvet olvasott róluk.
Így történt az, hogy egymásra leltek, barátok formájában. Jin segített Yixingnek elsajátítani a könyvek árasztotta tudományt, ő pedig cserébe a gyakorlati dolgokban segítette Jint. Yixing nagyszülei persze örültek unokájuk újdonsült barátjának, szívesen fogadták őt. Volt, hogy a hétvégéket is együtt töltötték, ilyenkor pedig együtt aludtak Yixing szobájában. Jin ilyenkor érezte a fiatalabbat a legközelebb magához, és bármennyire is akarta még maga előtt is titkolni, de gyengéd érzelmei napról napra egyre inkább kibontakoztak iránta. És ez a mai napig nem változott meg...

Jin leküldte Yixinget a büfébe két kávéért, míg ő összeszedte a műtéttel kapcsolatos papírjait, meg persze a gondolatait is. Az idő lassan már az éjfélt is megüthette, a korházban is egyfajta vegetatív állapot uralkodott, még a portás is el-elszunyókált a székén.
Így a két férfit kellően felfrissítette a kávé.
- Tessék - rakta le a gözőlgő sötétbarna színű italt az orvos elé, a kilakozott íróasztalra, majd ő is helyet foglalt székében. - Jin... ? - szólalt meg pár perc némaság után, míg a papírokat rendezgető orvost bámulta.
- Mondd - utasította, rá sem nézve Yixingre, tovább pakolgatva a dossziékat.
- Én... nagyon hálás vagyok neked mindazért, amit eddig tettél értem... - kezdte, a kezében forgatva a kávéját, úgy nézve azt, mintha onnan puskázná mondandóját. Erre azért már az orvos is felfigyelt, kezének pedig megálljt parancsolt. - És nem csak azért, amit most teszel vagy tenni fogsz, hanem úgy mindenért. Azért is, hogy akkor, általánosban nem küldtél el a fenébe és a barátom lettél, annak ellenére is, hogy mindenki utált, te ott voltám nekem. - mosolyodott el az emlékképre Yixing, és mivel a feje le volt hajtva, ezért nem láthatta azt a csillogást Jin szemében, ami azóta ott élénkült, amióta először együtt aludtak, még azon a rozoga ágyon, amit Yixing nagyapja eszkábált össze. - Meg ahogy a hozzáállásodat is átragasztottad rám, szóval khm - köhögöttt fel, ahogy végre már nem lehajtott fejjel magyarázott. - Köszönök mindent, és, ha valami van, amit tehetnék érted, hát akkor ne kímélj, kérlek. - nevette el magát, édes arca csak még inkább Jin lépését erősítették.
- Nem számítottam egy ilyen kifakadásra, de jó hallani, hogy nem csak én vagyok így ezzel - állt fel a székéről Jin, majd az egyik irattartóhoz lépett, elrakva az egyik dossziét. Nem ült vissza helyére, inkább az iróasztalnak dőlt, így a másikkal szembe került. - Ha mindenképp akarsz valamit tenni értem, akkor ezt ki is használnám... - mosolyodott el pajkosan. Yixing kíváncsiságában előrébb dőlt a székben. - Gyere el velem vacsorázni. - tette a szék karfájára egyik kezét Jin, szinte felülkerekedett a másikon, úgy hajolt le hozzá. Arcuk vészesen közel került egymáshoz, ahogy az idősebb a válaszát várta, egyre többször pillantva le annak ajkaira.
Yixing talán a kelleténél jobban zavarban volt, pedig tudta jól, hogy mit akar a másik. Még sem tudott megszólalni, csak őt figyelte. Azokat a mérhetetlen vastag ajkakat, a kávészínű szemeket, a fehér bőrét. Mint egy jól megfestett portrét a múzeumban, úgy bámulta.
- Én így, most... hirtelen, azt sem tudom mit mondjak, vagy gondoljak - kezdett hadarni, egy kicsikét lehajtva a fejét. Zavarban volt, bármennyire is akadtak ferdehajlamai, azért Jin, mégis csak a gyerekkori legjobb haverja volt, és erről nem tudott csak úgy elfeledkezni. Mindegy milyen hívogatóan hatottak rá, az arcától pár centire lévő ajkak. - Most akkor te... ?
- Igen, meleg vagyok - nevetett fel, majd amilyen hirtelen jött ez a nevetőinger, olyan gyorsan komolyodtak meg vonásai. - És most, ha megbocsájtasz, kipróbálnék valamit... - ezzel pedig megfogta Yixing gallérját, és megához húzta. Még csak reakcióra sem volt ideje a másiknak, úgy tapadt rá forró ajkaira. Eleinte csak finomkodóan csókolgatta a rég kívánt ajkakat, majd keze Yixing tarkójára csúszott, úgy tartva fejét egy kényelmes pozícióban.
Yixing sem tudta már tovább tartani magát, ezt a csatát most elvesztette Jin ellen. Keze felsiklott az orvos oldalán, magához ölelve őt, elmélyítve a csókot, továbbra sem lassítva tempójukon.
Yixing végül a háborút is elvesztette Jin ellen...

Egy újabb random sztori az agyam valamelyik eldugott részéből, amit most előhalásztam nektek, és megpróbáltam úgy leírni, ahogy a fejemben is szerepelt. Ebben is akad bőven hangulatingadozás, hehe... bocsánat, erről nem tehetek, vagy de? ^^
Amúgy csak engem öl meg Jin doktor úr? Ah, annyira imádom ezt az embert *-*. (Nem hiába UB).
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, így nem bánnám, ha hagynátok egy kis nyomot magatok után. Bár nem kényszerítek senkit sem a véleménye leírásában, de ha van valami meglátásotok vagy, ha csak a reakciótokat írjátok le nekem, már ennyivel is beérem.
Szép napot!

U.i.: A videót Jinről nem tudom miért tettem be, egyszerűen csak... MERT JIN! <3

-Berni-