Sötét volt a szobában, csupán az ablakon beáradó gyér holdfény világította meg a kicsiny helyiséget. A kisfiú az ablak előtt elhelyezkedő széken ült, könyökével megtámasztotta a fejét, kíváncsi tekintettel vizsgálta a Holdat, csillogó szeme úgy sziporkázott, mint az égen lévő csillagok. Nyolcéves volt, már kettesével is tudott számolni. Harmincnyolc, negyven, negyvenkettő. A kisfiú belemerült a számolásba. Negyvennégy, negyvenhat, negyvennyolc. A fiú lélegzete elakadt, amint megpillantott egy különös árnyat az égen. Azonnal el is felejtette, hogy hol tart a számolással. Csak a feketeségre összpontosított.
A Hold egyre csak erősebben világított, aminek köszönhetően az árny alakzata kirajzolódott. Lány volt, alig lehetett tizenhat éves. Hosszú, fekete haja és ugyanilyen színben pompázó ruhája csillogott a homályban.
A kisfiú előtt kinyílt az ablak, ő pedig ijedtében hátratántorodott. Hideg szél, néhány hópihe száll be a szobába. A fiú tátott szájjal figyelte az egyre csak közeledő lányt, kinek kezében egy hegedű pihent. A lányt, amint elérte a földet, megmarkolja hosszú ruháját, felemelte, hogy ne koszolja össze azt, és a ház felé siet. Könnyed léptei láttán a fiú azt hiszi, a lány repül a talaj fölött. Amint az ablakhoz ért, a hegedűt feltette az ablakpárkányra, ő maga pedig a levegőbe emelkedett, és belépett a szobába. A fiú remegni kezdett, úgy araszolt a falhoz, mintha késsel mennének feléje.
– Ne félj tőlem, Asher, nem bántalak – szólt kedvesen a lány.
Hangja lágy volt, nyájas, a fiú szívéből azonnal eltűnt a félelemérzet. Ugyan néhány kérdése volt még a betolakodóhoz, ami miatt egyelőre nem bízott meg benne.
– Honnan... honnan tudod a nevem? És ki vagy te? Miért vagy itt? – Remegő ajkai közül csak úgy záporoztak a halk szavak.
– Én egy tündér vagyok, Asher, és azért jöttem, hogy elvigyelek a mamádhoz. Már nagyon hiányzol neki – mosolyodott el.
Hófehér arca mintha kivirult volna a mosoly után, sokkal emberibbnek tűnt így.
– Téged tényleg a mama küldött? Hát nem felejtett el? – Kisfiús arcára egy elképedt vigyor ült ki.
Asher már évek óta ebben az árvaházban nevelkedett, ugyanis az édesanyja négy éves korában itt hagyta őt. Azóta minden nap az ablak mellett ült, és várta, hogy a nő utána jöjjön, és elvigye innen. Szörnyű helynek tartotta, egy börtönnek. Semmit sem szabadott tennie, úgy érezte magát, mint egy rab, akinek minden meg van tiltva.
– Dehogy felejtett el, te kis butus. Minden nap mesélt rólad, ma pedig megkért rá, hogy vigyelek el hozzá, mert már nagyon hiányzol neki – nevette el magát, és összeborzolta Asher dús tincseit.
A fiú nem húzódott el az ismeretlen lánytól, hagyta, hogy hozzáérjen.
– Add a kezed – szólt ismét az idegen, és a sajátját felé nyújtotta.
Asher buzgón, vigyorogva adta oda apró kezét neki. A tündér felsegítette, majd az ablakhoz sétáltak.
– Mi a neved? – kérdezte a fiú, közben pedig mélyen belenézett a lány zöld íriszeibe.
– Aria.
– Nagyon szép neved van, Aria. Az enyém Asher, de ezt már úgyis tudod – kuncogott a fiú, mire a tündér ajka is mosolyra húzódott.
Aria elrendezte a fiú ingének gallérját, feladott rá egy cipőt, amit az ágy mellett talált. Ezután felemelte őt, és az ablakpárkányra állította. Végignézett rajta, s megállapította, hogy az utolsó lépésen kívül már nincs más feladata.
– Rendben van, Asher. Majdnem kész vagy.
Aria ezután a szoknyája zsebébe nyúlt, amiből egy kis zsákocskát halászott elő. Kinyitotta, majd szemcsés anyagot húzott ki belőle. A markában lévő port a fiúra fújta, amitől Asher eltüsszentette magát.
– Mi ez? – a kisfiú fintorogva mustrálta a levegőben szálló porfelhőt.
– Tündérpor. Ennek a segítségével juthatsz el édesanyádhoz. Most pedig fordulj meg.
Asher hallgatott a lányra, hátat fordított neki, tekintetét pedig a havas tájra emelte.
– Nincs túl hideg kint? – kérdezte a fiú félve.
Aria csak megingatta a fejét. – Dehogy. A tündérpornak köszönhetően nem érzékeled a hideget. Olyan idő van kint, amilyen a szívedben. Ha ideges vagy, haragszol valakire, akkor kint vihar tombol, szakad a hó és esik az eső; de ha a szívedben szeretet van, akkor az idő is napsütéses.
Egy pillanat erejéig gondolkodott, majd megkérdezte.
– Hogy érzed most magad, Asher?
– Boldog vagyok, Aria. Ennél boldogabb még sosem voltam.
Aria elmosolyodott.
– Rendben van. Akkor most hunyd le a szemed, és gondolj valami szépre.
Asher pedig így tett. Lehunyt szemhéjjakkal gondolt édesanyjára, akit hamarosan látni fog. Nem is érzékelte, hogy mi történik körülötte. Kitárt karokkal repült a végtelenség felé, mert ott várta őt az édesanyja. Mikor felnyitotta a szemét, megpillantotta maga mellett Aria-t, aki a hegedűjén játszott. Együtt repültek egy csodás hely felé, halk, melankolikus hegedűdallam kíséretében.
×××
– Uram! Jelentést szeretnék tenni! – állt meg a fiatal nyomozó a kapitány mellett. Az idősebbik csupán bólintott, mire a nyomozó hozzákezdett mondandójához. – A helyszínelők már visszamentek a laborba, a halottkém is nemrég ment el a holttesttel. Mindennel készen vagyunk. Ön még itt szeretne maradni, vagy jön velünk vissza?
– Megyek én is – szólalt meg kisvártatva a férfi.
Tekintete még mindig komor volt, látszott rajta, hogy erősen gondolkodott valamin. Évtizedek óta a pályán volt, ezt az esetet viszont egyszerűen nem tudta megmagyarázni. Annyi megválaszolatlan miértet sorolt fel magában, hogy már az elsőre sem emlékezett.
– Különös, nem? – kérdezte hirtelen a nyomozó.
– Igen, az. És furcsa is. Ilyen esettel életemben nem találkoztam, pedig Istenemre mondom, nem most kezdtem.
– Azt meghiszem, kapitány úr! – értett egyet a fiatal.
– Én csak azt nem értem, hogy volt képes kinyitni az ablakot, ami kulcsra volt zárva. A kulcs a nevelőnőnél van, aki tegnap nem is tartózkodott az épületben. Egyetlen egy karcolás, vagy valami szabadulásra utaló nyom sem látszik az ablakkereten.
– És a fiú elhelyezkedése is szokatlan. És az arcán lévő mosoly... Hátborzongató! – a nyomozó hátán végigszaladt a hideg.
– Remélem, boldog volt, amikor meghalt. – A nyomozó erre csak hevesen bólogatott.
– Ilyen fiatalon az ember még nem érzi a fájdalmat, csak a jót. Hisz még gyerek volt... Alig tíz éves – tűnődött el.
– Pontosabban nyolc – javította ki a nyomozó. – No, menjünk innen. Minél többet ülünk itt, annál többször érzem azt, hogy valami nem stimmel a hellyel.
És ez így is volt.
