A vakáció ami megtanított élni

Indulás

Eljött a szokásos családi hajókázás (azaz dögunalom) ideje.
A szüleim, az öcsém és én minden évben elmentünk "nyaralni", vagyis egy hétre vitorlázni. Szeretek hajózni, nem arról van szó, de a családomat ki nem állhatom, a következő okokból kifolyólag: az öcsém a legsemmilyenebb ember a világon. Egész nap a tabletjén játszik vagy YouTube-on néz gamereket. Most komolyan! Szókincse nulla, iq-ja nulla és a játékokon kívül semmi nem érdekli. Gondolom most is-mint minden évben- a kajütben fog ülni és játszani.
A szüleimmel egy hatalmas probléma van: nem támogatnak semmiben. Riporter szeretnék lenni, esetleg hírszerkesztő. Ők viszont meg vannak győződve róla, hogy csak akkor van bármiféle esélyem az életben, ha profi zongorista vagy ügyvéd leszek... Ezért államdóan ezt tömik a fejembe és meg sem hallgatják az én verziómat. Elég sokat balhézok velük, de ki nem tenné? Tizennégy éves létemre már pontosan tudom, hogy mit szeretnék csinálni, mit kell tanulnom hozzá, sőt teszek is érte, hogy sikerüljön.
-Kate! Indulunk!-kiabált fel anya, kizökkentve a mélázásomból.
-Egy pillanat!-gyorsan lecsuktam a bőröndöm fedelét és leszáguldottam a lépcsőn.
Anya a korlát mellől méregetett engem szúrós, hidegkék szemekkel. Hosszú, fekete haját laza lófarokban viselte a tarkóján a megszokott feszes konty hejett.
-Minden megvan? Fürdőruha, törölköző, pizsi?
-Igen, mindent elraktam. Apu kint van már?
-A kocsiba pakol. Segíts neki!-azzal elfordult tőlem és az öcsémet kezdte hajkurászni- Nick! Nick! Az eszem magáll! Hol van már megint ez a gyerek?
Halkan kiosontam a bejárati ajtón át a napsütötte előkertbe. Apu csakugyan kint volt már. Rövidnadrágban és atlétában próbálta a kocsiba tuszkolni a nehéz bőröndöket.
-Marianne, a gyerekek készen vannak már? Indulni kéne lassan... Ja, te vagy az?
-Anya most ment fel Nick-ért. Azt mondta, hogy segítsek neked.
-Nincs szükségem segítségre-fordult vissza mérgesen.-Add a bőröndöt és ülj be a kocsiba. A spanyol leckét itt van?
-Itt-sóhajtottam. Ideje lenne beletörődni, hogy az idei hajózás sem lesz leányálom.
-David, beszélj a fiaddal! Nem hajlandó eljönni húszezer játék nélkül. Nekem elegem van belőle!

Azzal anyu bevágódott az előttem levő ülésbe és a sminkét kezdte igazgatni.
-Az agyamra mentek! Miért olyan bonyolult összepakolni normálisan egy hétre?
Néma csöndben ültünk percekig. Már épp unni kezdtem magam amikor kivágódott a bejárati ajtó és kifutott rajta Nick apuval a nyomában.
-Ez a hét most rólunk fog szólni. Nick, lassan döntsd el, hogy mivel akarsz foglalkozni és mi legyen a második nyelved.
-Informatikus leszek-jelentette ki eltökélten. -A második nyelvem pedig a japán.
-Ne butáskodj! Az én fiam nem lesz informatikus. Elvégzel egy tanfolyamot és ahoz is értesz majd. Egy informatikusjént nagyon keveset keresnél.  Kivéve, ha a miniszterelnök és egyéb fontos személyek oldalait szerkeszted, de ezt kétlem. Nem lenne sokkal jobb mondjuk orvosként dolgozni? Tudod, ők mindig sokat keresnek és gépek is vannak egy kórházban. Legyél mondjuk műtőorvos. Egy műtő tele van géppel...
-Apa, nem leszek orvos! A szakmámat had válasszam ki én!
-Miért mi szeretnél lenni? Számítógépes játék gyártó?
-Programozó.
-Hát persze-válaszolt apa gunyorosan.-Gondold át még egyszer fiacskám. Kate, te tanulod a spanyolt, ugye?
-Igen.
Az út további része néma csendben telt. Csak órákkal később, amikor a kikötőhöz értünk szólaltunk meg újra.
-Mindenki fogja a cuccát és vigye a hajóhoz! Kate, Nick szálljatok be és kezdjetek el felkészülni az indulásra! Marianne, te vegyél néhány kötelet! A nagyvitorlának elégg rossz állapotban vannak a kötelei. Ha kikötünk Floridában megcsináltatjuk majd.

Miután apa kiosztotta a feladatot nagyjából szétszéledtünk. Anya elment vásárolni, mi pedig elindultunk, hogy megcsináljuk a hajót.
A változatosság kedvéért most is csendben voltunk, mindketten tudtuk a feladatunkat. Általában én szedem le a ponyvát, Nick pedig a kormányt és a köteleit tette rendbe. Amikor mindketten készen lettünk elkezdtük felhúzni a vitorlákat. Mivel erősebb vagyok az öcsémnél, ezért én húztam a kötelet ő pedig a vitorlát tartotta, hogy a hejére menjen.
Időközben megérkezett anya is. A táskákat egyellőre bedobáltuk a kajütbe. A kipakolást csak indulás után kezdjük majd el.
-Elmentem átöltözni-törte meg anya a kínos csemdet. Már vagy tíz perce ültünk egymás mellett szótlanul. Ha megjön apátok mondjátok meg neki, hogy bent vagyok.
Nickkel együtt bólintottunk és tovább néztünk ki a fejünkből. Általában így viselkedtünk: annyira keveset voltunk eggyütt, hogy ha mégis közösen kellett eltöltenübk egy kis időt, nem tudtunk egymáshoz szólni.

A legtöbb ember azt hihette tökéletes család vagyunk, boldog élettel. Orvos apa, jogász anya, két okos gyerek, rengeteg pénz. Látszólag remekül kijöttünk egymással. A látszat. Az emberek véleménye mindennél fontosabb volt apa számára. Mindent, tényleg mindent megtett azért, hogy mások szemében tökéletesnek tűnjünk.
Az osztályban nem volt sok barátnőm, amolyan komoly jeghercegnőnek tűntem. A barátnőim viszont nagyon igaziak voltak. Tűzbe mentünk volna egymásért és soha nem voltak titkaink egymás előtt. Ők tudták egyedül, hogy milyen is vagyok.
-Indulhatunk?-Ugrott be apa a hajóba.-Marianne hol van?
-A kajütben öltözik. Azt mondja, felőle indulhatunk-válaszoltam.
-Akkor indulás! Nick, hol van a benzin? Kell a motorba.
-Az ülésed alatt-mondta Nick hanyagul. Apának meglepő módon ez nem tetszett:
-Mi lenne ha segítenél?
-Miért kell mindent nekem csinálni? Kate is pont olyan jól meg tudja csinálni mint én!
-Kate-nek szeptemberben felsőfokú spanyol nyevvizsgája lesz. Tanulnia kell.
Egy sóhaj kíséretében előremásztam a hajó orrába. Ez volt a kedvenc helyem: a szél miatt a hangokat (amik nem voltak) nem hallottam és csak a tenger látszott. Olyan nagyon szabad. Elhiszed, hogy bármi lehetséges. Addig ücsörögtem ott amíg be nem sötétedett teljesen. Legtöbbször semmit nem csináltam csak ültem és élveztem, hogy szabad vagyok.