Frostiron {Loki x Tony }

Frostiron

A nyugodt éjszakai égbolt sötétjét egy hatalmas villámszerű fénysugár törte meg. Egy kisebb rengés rázta meg a földet, melynek következtében a környező fákon ülő madarak felröppentek és nagy szárnycsapások közepette szálltak el. Amikor a jelenség eltűnt, megszűnt szabályos kör alakú nyomot égetett a fűbe, amelyben ismeretlen, mégis furcsán szép szimbólumok kavarogtak, erre-arra kacskaringós, megperzselt vonalak, jelek örvénylettek. A körnek közepén egy sötét alak volt, először állt, majd térdre rogyott és végül le így hajtotta fejét a földre. Légzése nehéz volt, hörgő, szinte fuldokló, teste minden ízében remegett, ha megmozdult, minden egyes mozdulat fájó.

Hamarosan a remegés alább hagyott, a légzés alig hallhatóvá vált, de szemeit akkor sem hunyta le. Kétségbeesetten kapaszkodott az éberségbe és nem akarta engedni. Amikor a világ homályosulni kezdett körülötte akkor sem volt hajlandó feladni, félt. Félt, hogyha lehunyja szemeit soha többé nem nyitja már fel őket. Félt, rettegett a halál gondolatától és attól, hogy mi vár rá azután, mi lesz a még élők sorában elkövetett tetteinek következménye. Az asgardi fogságban és az ott elszenvedett kinzások közepette, oly sokszor kívánta a halált, de akkor, ott teste minden egyes porcikája megremegett a gondolatra, hogy távozzon e világból, akármi várjon is itt még rá.

Valami villant az égen, azt hitte Odin jött rá szökésére és ideje korán vége lesz rövid szabadságának, melyet vére kishíjján élete árán vívott ki. A fény egyre csak közeledett és közeledett míg el nem érte a földet, majd egy alak lépett hozzá, de neki még azelőtt elsötétült a világ, hogy láthatta volna ki jött el érte.

***

A páncél nehéz súlyához képest halk puffanással ért földet. Körülkémlelt a terepen, kereste az energiaingadozások okát, amelyek csak a Stark toronyban nem okoztak problémát, ellentétben egész New York City-vel, ahol teljesen elment az áram és az örök fény városa sötétségbe burkolózott a toronyt kivéve, ami úgy fénylett, mint egy gyertya a sötét szobában.

A milliárdos fémpáncéljából kibújva vizsgálta a környéket, ahol egy ideig ne látott semmit, majd tekintete megakadt egy felperzselt részen, aztán az ott fekvő alakon. Sietve odasétált az eszméletlen férfihoz, hogy segítsen rajta, ha tud még egyáltalán. Letérdelt mellé, oldaláról a hátára fordította és akkor döbbent meg igazán, mikor meglátta, hogy ki is az aki a lábai előtt fekszik.

Hívni akarta a csapattársait, már majdnem meg is tette, de mikor végignézett a sovány, sebhelyekkel teli testen egyszerűen nem vitte rá a lélek. Tony Stark szánalmat érzett. Megszánta az előtte lévő férfit hiába emlékezett rá, hogy mennyi szörnyűséget tett, hány életet oltott ki az kevés idő alatt, amíg itt volt. Most viszont nem az a férfi feküdt ott előtte. Az a férfi erős volt és magabiztos, most viszont sebezhető, sérült és még eszméletlenül is sugárzott belőle a kétségbeesés.

- Nagyon meg fogom én ezt még bánni - mondta a fejét rázva. - Jarvis, hívd Happyt!

- Azonnal Uram - válaszolt a mesterséges intelligencia vastag angol akcentussal.

Tíz perc múlva egy fekete autó hajtott be a Central Park kellős közepébe. A sofőr kiszállt és főnökéhez sétált, aki a félisten életjeleit ellenőrizte már vagy ezredjére.

- Itt vagyok főnök, mi a baj? - lépett mellé Happy, akin látszott, hogy az ágyból ugrasztotta ki. Haja össze-vissza állt, szemei alatt pedig apró karikák húzódtak.

- Segíts betenni a kocsiba! - adta ki a zseni az itasítást, mire a testőre segített megemelni az eszméletlen férfit mindenféle ellenvetés nélkül.