Mama I'm in Love.

Kedves Andrew!

Emlékszel, mikor szinte napra pontosan 6 éve először találkoztunk? Én 12 éves voltam, te 15. Anyám és apád jóban voltak, mi pedig a stég közepén egymás útját álltuk. Csak néztem az arcod, leggyönyörűbb arcot, amit valaha láttam. Néztem, majd kérdés nélkül félre álltam, hisz akkora erő volt a pillantásodban, akkora elsöprő erő és fájdalom, hogy menekülőre fogtam. Legközelebb már csak a suliban láttalak, akkor elválaszthatatlanok lettünk. Szerettelek és szerettél. Akkor éreztem életemben először, hogy kellek valakinek. Hogy igazán kellek.
De olyanok lettünk mint azok a híres gyerekszerelmek és úgy lett vége, ahogy soha nem számítottam rá. Azt hittem majd üvöltve, sírva, mégis egymást kívánva válunk el.
De egyszerűen csak megszűntünk létezni, nem volt többé te és én. Kerestelek, látni akartalak, szeretni akartalak, tovább akartalak. 14 éves voltam, mikor te 17 és soha nem láthattalak már olyan közelről mint akkor a stégen. Soha nem hallhattam a hangod attól a naptól fogva, mikor a parton állva megöleltél, majd a szemebe nézve úgy köszöntél el, mintha holnap ugyan úgy várnál rám a szekrényem előtt mint 2 évig.
A hazafele vezető utamon minden egyes nap elsétálok az ablakod alatt. Sokszor láttalak az elmúlt két évben kint. Egy cigit szívva, vagy a barátnőddel a kertben ücsörögve. Ugyan az a vezetéknevem mint neki.. emlékszel? Igen.. igen emlékszel!
Emlékszel rám! Emlékszel ránk! Fájjon neked is úgy mint nekem. Szenvedj Andrew! Majd engedj el..

Kaya!