Per aspera ad astra

Kapaszkodik a régi kövekbe, lábát megveti. Rongyos kesztyűjén át érzi az őrtornyot, a naplemente narancs fényét, a langymeleget. Hátában a tekintetet, mely lentről fürkészi minden mozdulatát. Izmai már zsibbadnak az erőlködéstől, de mennie kell, egyre feljebb és feljebb, nem szabad megállnia. És nem szabad lenéznie. Érzi, ahogy a lustán csordogáló verejték csiklandozza a bőrét – a nyakán, a halántékán és a bordáin végigszánkázva. Hangosan zihál, a következő pillanatban pedig elfogynak alóla a kövek. Az ujjai az esti levegőbe markolnak, elrugaszkodik.Felér a torony tetejére. Előrezuhan, át a peremen. Egy percig megpihen, vár, míg légzése lecsillapszik. Arca a koszos kőhöz préselődik, ujjbegyei készen várják, hogy eltolja magát végre a padlótól. A következő megmérettetéshez nyugodtnak kell lennie. Feltérdel, majd végül feláll, ruhája izzadtságtól csatakosan tapad a bőréhez. Egy egyszerű vászonnadrágot és inget visel. Még nincs uniformisa, csak kilencéves. Szomorúan tekint le a kézfejére, míg fellép ismét a torony kövekből rakott peremére, gondosan bepozícionálva magát. Lepillant. A szénakazal mellett egy férfi áll, a tanítók ruhájában. Ilyen magasról nem látja az arcát, de természetesen tudja, ki az. Egyik kezét csípőre téve vár.Altair mély levegőt vesz. Addig nem is fújja ki, míg el nem kezd zuhanni.

A többiek nem barátkoznak vele. Furcsának tartják, kívülállónak. Fogalma sincs, miért. A bőrszíne ugyan világosabb, szemei mandulához hasonlók, orra egyenes, egész arca pedig keskeny, álla hegyes. Nem hasonlít senkire, még az apjára sem. Mindig azt mondja neki, azért, mert az anyjára üt, ám ő soha nem ismerte. Tudja magáról, hogy más. Az pedig, hogy nem tehet ellene egyszerre frusztrálja, de erősíti. Ha különbözik a többi társától, biztosan valami nagyra hivatott. A történetekben is mindig így van.

A hálóterem csendes, mire visszatér. Már mindenki alszik, csak ő edz keményen, reggeltől estig. A pihenés gyengeség, az éjszaka lidércnyomást hoz. Ezzel nincs egyedül. Felpillant az ágyának emeletére, mielőtt lefeküdne. A fiú, aki felette alszik és akinek nem jegyezte meg a nevét, ökölbe szorult kézzel, izzadtságtól gyöngyöző arccal alszik. Tudja, hogy a párnája alatt kés van. Látja a könnyű bőrpáncélját az ágy szélére terítve. Készenlétben áll. Ahogy végignéz a termen, tucatnyi hasonló gyereket lát, a legidősebb is csak tizennégy éves. Megmarkolja saját pengéjét, mely az övébe bújtatva vár, hogy használják. Mielőtt lefekszik, a párna alá bújtatja.

Apja orgyilkos. Beleszületett a rendbe, ahogyan ő is. Nem sokaknak adatik ez meg, a gyakoribb az, hogy még a gyermekáldás előtt meghalnak egy-egy küldetésben. Mindenesetre azért voltak. Masyaf nem csupán egy erőd, ahol a rend tagjai élnek. A domb alatt falucska terül el, elrejtve a hegyekben. Kereskedők, kézművesek, nincstelenek. Örömlányok. A rend tagjai nem vesznek feleséget maguk mellé, hanem lejárnak a faluba, azokba a bordélyokba, amiket a Nagymester bőkezűen támogatott. Ő azonban nem a faluban született.

A központi udvar zsúfolt, újoncokkal teli. Megannyi izgatott fiú, vakítóan fehér, új köntösökben, csillogó pengékkel és karmazsin szalaggal a derekukon. Altair apja előtt áll, háta a combjához ér. A mai nap különleges. Unokatestvére is ott van Al-Mualim előtt. Arca büszkeségtől ragyog, ahogy lopva feléjük pillant. Altair keserűen gondol arra, hogy sokan alkalmatlanság miatt az első küldetésben meghalnak, kudarcot vallanak és szégyent hoznak családjaikra. Hasszán azonban nem fog elbukni. Vannak nála satnyább, gyengébb fiúk is. Ráadásul a rend alapítója után lett elnevezve. Ő a legjobb a csoportjában, rá akar hasonlítani. Olyan akar lenni, mint ő. Át akarja venni a helyét. Apja megszorítja a vállát. Az első fiú az emelvényre lép, a köntös lebeg körülötte. Al-Mualim halványan mosolyog rá, egy cseppnyi büszkeséggel. Tenyerét ráfekteti az asztalra, a Mentor mellől pedig előlép egy középkorú férfi. Nagy pengét fog, sokkal nagyobbat, mint amilyet ő rejteget a párnája alatt éjjelente. A fiúra néz. Csapása gyors, az újoncnak ideje sincs felkiáltani. Mozdulatlanul áll, Altair nem látja az arcát, de el tudja képzelni a sokk és az undor keverékét. Al-Mualim kézbe veszi a fiú alkarját, felcsatolja rá a rejtett pengét. Ahogy ellép az emelvénytől, hogy átadja helyét a következő fiúnak, Altair látja, hogy a vére beszennyezi új köpenyét. Így is kell lennie. Az orgyilkost először és utoljára is a saját vére mocskolja be.