,, Én vártam és vártam és vártam. Mert, ha igazán szeretsz valakit akkor bármeddig vársz. "
WARNING: CIVIL WAR SPOILER!!! Ha még nem láttad ne olvasd, a többieknek jó szórakozást.
Nehéz szívvel, könnyekkel teli szemmel lépek be a szobába, ahol Bucky és Steve várnak.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nem akarom ezt, nem teheti, de ő döntött nélkülem és nem tehetek ellene, mert bármennyire próbálom tagadni tudom, hogy igaza van. Mégis annyira nehéz, hogy a szívem szakad meg már a gondolattól is. Próbáltam lebeszélni róla úgy ahogy Steve is, de hajthatatlan, annyira makacs, hogy arra nincsenek szavak.
Hozzájuk lépek, Steve vállamra teszi a kezét és bíztatóan rám mosolyog. Magamra erőltetek én is egy mosoly félét, de egyáltalán nem őszinte. Félek, érzem ahogy a rettegés marcangolja a lelkem és lassan már fizikailag fáj, legszívesebben sikítanék, hogy halja az egész világ; félek. Nem akarom elveszíteni, de nincs más mód, pedig kerestem napokon keresztül, de semmi egyszerűen semmi és ez feldühít. Viszont nincs itt az ideje, hogy dühös legyek, most nem.
Buckyra nézek, akik kiskutya szemeket mereszt felém, de ez nem hat, most nem.
- Kérlek ne tedd! - könyörgöm neki már vagy ezredjére, hátha meggondolja magát.
- Nem tehetem. Nem bízom magamban, nem akarok többé senkit bántani. Amíg nem törlik ki a fejemből ezt a...ezt a...programot addig ez a legjobb megoldás - feleli és közben letörli a könnycseppet amely legördül az arcomon. Elkapom a kezét, megszorítom és ajkamba harapok annyira, hogy érzem a vér fémes ízét a számban. - Dühös vagy rám - inkább volt kijelentés, mint kérdés, mindig is belém látott.
- Igen dühös vagyok - mondom és próbálok tényleg dühösnek látszani. - Nem hagyhatsz így itt, nem teheted ezt velem James Buchanan Barnes! Én nem...
- Liz, Liz, hé! Semmi baj - próbál nyugtatni, de nem sikerül.
- Már, hogy ne lenne baj? Mit kell tennem, hogy ne csináld ezt? Megteszek bármit csak mond! Kérlek! - és nem bírom tovább nyakába borulva sírok tovább ő pedig ép kezével átölel.
- Muszáj megtennem, de kérhetek valamit? - kérdezi én pedig gyönyörű, szomorúan csillogó kék szemeibe nézek.
- Akármit.
- Ha felébresztenek azt akarom, hogy a te arcod legyen amit először látok. Megtudod tenni ezt nekem? - válasz helyett megcsókolom, mert tudom szavak helyett ez elég neki. Viszonozza a csókot, amely gyengéd és szerető, azt kívánom bár örökké tartana, de sajnos nem lehet.
- Itt leszek, mikor felébredsz - súgom, majd újra csókot lehelek ajkaira. - Szeretlek.
- Én is szeretlek - simít végig az arcomon és újabb könnyek folynak le az arcomon. - Mennem kell.
- Tudom - bólintok és engedem, hogy leszálljon a vizsgáló asztalról.
Tehetetlenül nézem, ahogy beteszik a gépbe, Steve kezeit érzem a vállamon, próbál valahogy megnyugtatni, de ahhoz előbb neki is megkéne nyugodnia, ami ugyancsak lehetetlen.
