When the night has end (HU Miraculous fanfiction)

Második fejezet: Alkoss és pusztíts!

Katicabogár/Marinette

A zuhanás teljesen más volt mint amire számítottam. Egy hosszú ideig tartó folyamatnak képzeltem el miközben átgondolhatom az egész életemet. Viszont ez alig tartott pár másodpercig.

Láttam Macska sokkos, rettegő arcát, zöld szemeit. Mindketten remegtünk a félelemtől, de nem eresztettük egymást.

Átestünk egy fán, de ez nem lassított minket. Oldalamon felhasadt a ruha és az ágak egészen a bordámig hatoltak, tudtam, hogy nem élvezhetem sokáig a fájdalmat. A föld csak pár pillanatra volt tőlünk. Macskára néztem.

- Csak ő ne haljon meg! – gondoltam és megállt minden.

Még eltem. Lélegeztem. Szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem kiugrik a helyéről.

Az egész tér körülöttem egy vöröses árnyalatot kapott. Lelassultak a dolgok, szinte megdermedtek. Mi meg csak ott voltunk a levegőben pár centire a földtől, egy ujjnyira a haláltól. Kimásztam Macska szorításából és oldalamhoz kaptam mert amint megmozdult éles fájdalom hasította a bordáim közé. Óvatosan talpra álltam. Ha ez Volpina egyik illúziója akkor könnyen kikerülhetek belőle. A még mindig levegőben lévő Macska felé nyúltam, hogy áthúzzam fején a kezem. De ujjaim beleütköztek napszőke hajába, sokkal selymesebb volt mint az enyém, és puhább.

Hátratántorodtam, ha ez nem egy illúzió akkor mégis mi a fene?

Alkoss! Hallottam Tikki hangját a fejemben. Használd a képességed és alkoss.

- Mégis mit? – kérdeztem, hangom visszhangzott a térben, pillanatok múlva is hallottam a szavakat. Piros volt minden, mintha csak rám várt volna. Lehet, hogy tényleg ez a feladatom, alkotni, de mégis mit? – Tikki, valami tanácsot! – hördültem fel. Semmi, csend. Ismét magamra volta utalva. A jojóm nélkül is birtokában lettem volna az alkotásnak?

Ökölbe szorítottam kezeimet és ráharaptam szám szélére, erősnek kellett lennem, tudnom kellett mit akarok. Valami puhát Macska alá, hogy ha leér ne zúzódjon össze minden porcikája, azért, hogy kényelmesen földet érjen. Koncentrált, elképzeltem a hatalmas puha szivaccsal kitömött párnát társam teste alatt. Megjelent, tényleg ott volt! A tér elkezdett körülöttem hullámozni, minden elmosódott. Ismét Macska ölelésébe találtam magam amint belezuhanunk a puha anyagba, olyan kényelmes volt mint ahogy akartam. Alkottam valamit.

Társam értetlenül nézett rám, én önelégülten elmosolyodtam és csak vállat vontam. Meg sem próbáltam elmagyarázni.

- Mi a fene történt? – kérdezte meglepetten.

Mosolyogva válaszoltam: Legyen elég annyi, hogy majdnem belehaltunk a zuhanásba, az Eiffel torony tetejéről, de én ismét megmentettem magunkat.

- Okééé – mondta. Egymás mellett feküdtünk, csak most tűnt fel, hogy ijesztően közel volt egymáshoz a szánk, de mégis, az ölelése megnyugtatott. – Áú! – felnyögött és a hasához kapott ahol nem is kicsi vágás volt, valószínűleg a fa ágai hasították fel őt. Eszembe jutott, hogy az én oldalamon is egy körülbelül ekkora seb húzódott, máris megéreztem az égetést és a fájdalmat.

- Valahol el kellene látnunk a sérüléseinket minél hamarabb – közöltem vele. Bólintott és kecsesen felállt. Nagyot nyögtem amikor megmozdultam és a fájdalom belehasította testembe, sebe ellenére karjaiba vett, úgy indult velem tovább. – A jojómat Volpina ellopta, meg kell találnunk – felnéztem a toronyra, de már nem volt ott senki, alig fél perc alatt el is szöktek, így kergethettük őket tovább.