Meséld el...

Bevezető + 1. rész - Hóvirágok

Még mindig jól emlékszem arra a napra, mikor beköszöntött a tavasz, s az első hóvirágok kidugták a fejüket a fehér lepel alól. Egyszeriben úgy érezte az ember, hogy valóban újjá született minden. Egy újabb évszak jött el, hogy megváltson minket és a világot. 

Rá is tisztán emlékszem, ahogy saját sálát a nyakamba tekerte mondván: március elsején még csípős az idő! Huncut mosolyra húzódtak ajkai, s apró labdát gyúrt a lábunk mellett elterülő hókupacból. Szinte angyalinak láttam, ahogy rózsaszínre festett haját fehér pelyhek tarkították. 
-Remélem félsz! - szólt, s már éreztem is a mellkasomnak csapódó hógolyót. Nevetve ragadtam meg őt és alaposan megfürdettem a frissen esett hóban. A kacagását... mintha még most is hallanám, mikor lehunyom a szemem. Olyan pillanat volt ez, amikor azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk. De már akkor is tudtam, jövő ilyenkor már csak az emlékével játszhatok majd...

Gyengéd voltam vele minden mozdulatommal, amit ő rendkívül sérelmezett: nap mint nap kioktatott, hogy legyek vele épp olyan, mint az előtt. Igyekeztem megfogadni tanácsát, habár roppantul nehezemre esett a dolog. Mindenáron vigyázni akartam rá. Legszívesebben egy puha plédbe tekertem volna, és a szobában tartottam volna, de tudtam jól, hogy ez sem segítene rajta. Ő még kint akart lenni. Futni, ugrándozni, táncolni... Végig akarta élni az életét... és én eldöntöttem, hogy segíteni fogok Neki ebben. Bármit megteszek, akárhová elviszem, ahová csak kívánja. Az igazság az volt, hogy halálosan szerettem Őt... 

...

-Siess már! Még a végén lemaradunk az egészről, ha sokáig tökölsz! - sürgetett aggódva, miközben fel s alá járkált az előszobában. 
-Igyekszem, ahogy tudok, de TE "tököltél" olyan sokáig a fürdőszobában! - kaptam fel végre a kabátomat, majd felhúztam a cipőmet. 
-Elvégre is az én kedvenc bandámról van szó. Te csupán elkísérsz, mert a fejedbe vetted, hogy egy védtelen kisgyerek vagyok, aki mellé feltétlenül szükséges egy felügyelő személy! 
Bántottak a szavai, de nem szóltam semmit, csak a fejébe húztam a sapkáját, és betessékeltem a kocsimba. Szótlanul vezettem a sportcsarnok felé, ahol a koncertet tartották, csak hallgattam, ahogy áradozik erről a különleges zenekarról. És persze az énekesről, akit talán még nálam is jobban imádott. Minden vágya volt, hogy találkozhasson vele személyesen, így mikor megtudtam, hogy a városunkba jönnek, azonnal beújítottam két VIP jegyet. A pénz nem volt akadály számomra, hisz elhatároztam, mindent rá költök, amim van... 

A koncertet gyakorlatilag végigszenvedtem. Nem igazán voltam oda az ilyen kemény rockért, és mikor megismertem Őt, nem gondoltam, hogy mellette ezt kell majd eltűrnöm. Körülöttem mindenki megőrült és egy emberként üvöltötték a dalszövegeket, amikből még így sem értettem túl sokat. Leginkább az Ő hangját hallottam, hiszen csak Rá figyeltem egész idő alatt. Ezért jöttem. Ezek az állat-szerű rajongók eltaposnák szegényt mind a 160 centijével... 

Végre bejutottunk a backstagebe, s itt még szörnyebb volt a hangulat, mint a tomboló tömegben. Itt az igazi fanatikusok vettek körbe, akik valószínűleg ugyanúgy lógtak a telefonokon és számítógépeken a jegyekért, mint én. 
Az énekes közelről még kevésbé volt szimpatikus, mint a színpadon. Tele volt tetoválásokkal és testékszerekkel. A tarka haját már nem is említeném inkább. Affektálva beszélt, s az artikuláció sem volt túl jó barátja. Szakadt cuccai csak úgy lógtak rajta, miközben az autogramokat osztogatta és a rajongóival selfiezett. Rémes egy órát kellett ott eltöltenem, míg mindenki bugyuta kérdéseire válaszolt, majd távozott az öltözőjébe. Otthagyott minket, mint eb a sza... Na mindegy. A lényeg, hogy végre hazamehettünk. 

-Még mindig remegek! - feküdt be mellém egy szál boxeralsóban, és mikor hozzám bújt, éreztem, hogy még dolgozik benne az adrenalin. 
-Annyira hálás vagyok ezért! Egek! Hogy köszönhetném ezt meg neked? - kérdezte szemembe nézve, mire mindketten elmosolyodtunk. Valószínűleg...ugyanarra gondoltunk...