A megsemmisülés napja

14 0 1
                                    

2042. szeptember 17. Philadelphia, reggel

A megsemmisülés napja. Holnap már nem lesz hová felébrednünk.

Az utcákon nem lehet közlekedni, akkora tömeg gyűlt össze. Meg kell küzdeni minden egyes levegővételért. Mint egy birkacsorda, úgy vonulnak együtt, néha-néha egy-egy embert a földre taszítva, majd eltaposva. Szánalmasan. Hiába van világháború, az ostoba emberek még ilyenkor sem fognak össze.

Nincs sok idő hátra addig, amíg le nem bombázzák azt a települést, ahol most vannak. Ezért van ekkora felfordulás. Mindenki menekülni akar, holott tudják, hogy semmi értelme nincs, előbb-utóbb valahogy úgyis meghalnak. Most nem teljesen mindegy akkor, hogy úgy távoznak az élők soraiból, hogy nem menekülnek, vagy úgy, hogy megpróbálnak görcsösen kapaszkodni az életnek ma már nem nevezhető bujdosásba, amibe idővel úgyis belefáradunk?

Mégis, a legtöbb ember menekülne. De lassan már nem lesz hová.

2042. szeptember 17. Philadelphia, alkonyatkor

Szinte hallani lehet, ahogy a világ segítségért kiállt, de rajtam kívül mégse hallja meg senki.

A hömpölygő embertömeg már elvonult. Szinte már senkit sem lehet látni az utcákon, csak azokat, akiket a nap folyamán halálra tapostak. Nem túl szép halálnem, de legalább már nem szenvednek többet. Én sem akarok.

- Sally, gyere, mennünk kell – mondja nővérem, Sophia. Ahogy megfordulok, látom a hófehér arcán a kétségbeesést. Még csak tizennyolc éves, mégis már gesztenyebarna hajában felfedezhető néhány őszhajszál is, amelyet az a rengeteg stressz hozhatott ki, melyen a szüleink halála után átmentünk. – Így is túl sokáig vártunk – teszi hozzá, majd a könnyeivel küszködve felveszi a hátára a hátizsákját, melybe több napra elegendő ételt, és italt próbált meg belegyömöszölni.

Még egyszer, utoljára kinézek az ablakon. Most valahogy borzalmasan kegyetlennek tűnik a világ. Nem akarok kimenni a lakásból. Ez a hely tűnik jelenleg a legbiztonságosabbnak, holott tudom, hamarosan a földdel teszik egyenlővé, de nem akarok önszántamból bujdosó lenni. Nem akarok belerohanni a világ kegyetlen útvesztőjébe. Még nem vagyok rá felkészülve. Félek.

- Sally! – kiáltja a nővérem, de rájön, hogy ez nem a veszekedés ideje, ezért kissé lágyabb hangon teszi hozzá: - vedd fel a táskádat, és indulunk.

Lassan eltávolodok az ablaktól, majd felveszem a lábam mellé tett táskát. Én néhány váltásruhát viszek. Egy bujdosónak pont elég annyi, amit mi viszünk. A családi fényképekre, iratokra, telefonra, sőt, már se értékekre, se pénzre nincs szükség. Mindenki lop, csal, hazudik, és a boltokban sem lehet már vásárolni semmit sem, csak kifosztani, ha mégis az eddig arrafelé kószáló banditák otthagytak volna valamit.

Kilépünk a lakásból. Sophia megfordul, és megszokásból bezárja az ajtót. Egyenesen fájdalmas végignézni azt, ahogy remegő kézzel kétszer is elfordítja a kulcsot a zárban. Sally, jegyezd meg: az ajtózárat mindig kétszer fordíts el. A nővérem mániája volt ez. Miután a szüleink meghaltak, dupla biztonságot szerettünk volna, de nem volt rá lehetőség. Csak áltatni tudtuk magunkat, hogyha kétszer zárjuk az ajtót, kevesebb eséllyel törnek be. Mindketten tudtuk, hogy ez hülyeség, de legalább a tudatalattinkat valahol mélyen megnyugtatta az a tudat, hogy kettő. Nem egy, hanem kettő.

Szeptemberi eseményekWhere stories live. Discover now