-Zoltán,menj az árbóc köteleihez!Északi szél fúj.Béla!Béla itt vagy?
-Kapitány úr!Ött percel ezelött láttam bemenni a kabinjába.
-Hozzátok ide azt a naplopót! Övé a legfontosabb munka:más nem tud olyan jól padlót súrolni!-mondta a kapitány nagyokat nevetve,de nem hiába,a káröröm a legszebb öröm.
-Kapitány!-kiáltott egy matróz az árbóc kosárból-Vihar közeleg.A széllel jön északról!
Ekkor hirtelen nagy hullámok törtek ki a tükörsima tengerből,és úgy dobálták a halyót mintha az égbe akarnák dobni.
Amúgy Béla vagyok.Tudjátok az a naplopó akit a kapitány emlegetett.De egyben az egész legénység közül a leg önfeláldozóbb ember...fogjuk rá!
Na ennyit rólam,mert a vihar nem vár.
A hajó majdnem felborult és mindenki a hajó bal oldalára ment de még mindíg dőlt a hajó.Ekkor jöttem én.Hátizsákomat megtöltöttem kajával.Egy mentőcsónak volt a hajón,ezt elkötöttem és bedobtam a vízbe és utánna ugrottam.
A hajó elsüllyedt és csak én éltem túl.Ekkor vettem észre hogy valaki még él:A kapitány.Oda eveztem hozzá.
Ez volt az utolsó mondata:
-Menj és legalább te éld túl!
Ezzel meghalt ő is.
