Zakatol.
Befogom a fülem.
Még mindig hallom.- Fejezd be! – ordítom és leguggolok, mert már nem bírom. Tenyerem erősen tapad a fülemre, az arcom pedig szörnyen meggyötört.Haldoklom.Elhalkul.
Lélegzetvisszafojtva várok még néhány másodpercet. Már nem hallom, eltűnt. De vajon meddig? Visszatérek a jelenbe és igyekszem összeszedni magam. Először is felállok, de azonnal koordinációs problémákkal kell megküzdenem. Sikerül megtartanom az egyensúlyom és ennek örömére egy jó mélyet szippantok az őszi hűvös levegőből. Végigjárja minden egyes porcikám és úgy érzem, megtisztulok. Újra hallok. Lágy szellő cirógatja az arcom, még talán ajkaim is mosolyra görbülnek. Kinyitom a szemeim. A ködtől alig látok. Pislogok néhányat, hátha jobb lesz. Körülnézek. A semmi közepén állok. Hogy kerültem ide?Harmatos a fű, a táj pedig ködös, akárcsak az elmém. Homályos párhuzamos vonalak húzódnak előttem. Nem értem őket, ellentmondanak a matematika szabályainak. Párhuzamosak mégis érintik egymást, méghozzá a lábaim előtt. Nem vagyok benne biztos. Lehunyom szemeim, majd kinyitom, hogy tisztábban láthassak. A vonalak még mindig ott vannak és összeérnek. Mi a franc ez? Megrázom a fejem és újra szemet hunyok. Szemgolyóm fájdalmasan lüktet a szemhéjam alatt, mintha ki akarna törni. Nem érzi jól magát. Én sem.Veszek egy mély levegőt a kitisztulás jelképeként. Szemeim ismét a világra meresztem. Hideg színek mindenfelé, a köd pedig már majdnem teljesen elillant. Letekintek a lábaimra, már értem, hogyan érhetnek össze a párhuzamos vonalak. Sínek. Hát persze! Pont a váltónál állok. A puszta kellős közepén. Már megint a tudatalattim irányított, de sikerült megszabadulnom tőle – egy időre. Most jól vagyok, azonban egy kicsit gondolkodnom kell. Próbálj lenyugodni, stabilizáld a pulzusod, gondolj valami szépre, hallgass zenét – hangzanak el a pszichiáterem szavai a fejemben. A pulzusommal nincs probléma, gondolok szépre is jóra is. Minden rendben van.A szél száraz faleveleket fúj elém. Lehajolok az egyikért. Azért az egyért, amelyik olyan szép nagy és gyönyörű őszi színekben pompázik. A sínek megmozdulnak a kezeim alatt. Óvatosan emelkedem fel és a távolba tekintek.Újra hallom. Messziről belém hasít, bele a művészi csendbe.Egy gyenge fuvallat kirepíti a kezemből a falevelet. Szállnék vele én is, de csak meredten bámulok utána. Nézem, ahogyan a szél játszadozik vele, akárcsak Isten az emberrel. Kedvére terelgeti más-más irányba, más-más környezetbe. A fűbe, a sárba, a vonat alá.Visszatért a köd.Pillanatok alatt vett körül engem és borította be a tájat. Észre sem vettem. Újfent alig látok valamit és a zaj is kezd felerősödni. A sínek vonalai összemosódnak, rezegnek és érthetetlenül mozognak. Egyre hangosabb.- Fejezd be! – ordítom erőteljesen. Pedig nincs ott senki, csak én egyedül. Mégis kinek kiabálok? Senki sem hall az elmémen kívül. Az elmém. Neki szól a sóhajom. Lehunyom szemeim, mindhiába. Látom a zajt, ahogyan zakatol felém.- Fejezd be! – ordítom keservesen. Leguggolok, mert már nem bírom. Sokkal erősebb nálam. Folyamatosan zúg. Úgy fáj, mintha golyót eresztettek volna a halántékomba. Újra felordítok, de ezúttal még keservesebben. Szabadulni akarok, kitörni a fájdalomból. Továbbra is zakatol. Egyenesen felém tart. A sínek még jobban remegnek.Megőrültem.Nem mozdulhatok onnan. Meg kell szüntetnem a kibírhatatlan zúgást. Fáj. Már az egész testemet átjárta. Gyenge vagyok, de látom a kiutat. Épp felém tart. Zúg, zakatol, hangosabb, mint az elmém. Felegyenesedek. Néhány másodperc és vége. Már látom a tejfehér ködön keresztül a gonosz fekete füstöt. A hűvös levegő csípi a könnyes arcom. Fejem szinte szétrobban.Haldoklom.A homályos vonalakat beteríti az ismeretlen megváltóm.
Fél perc.
Egy pillanat.
A zaj elhallgat.