Alkonyodott.
A tenger lágyan simogatta a homokszemcséket a parton, amelyek szomorúan figyelték a Nap utolsó sugarainak próbálkozásait. A víz felett néhány madár repkedett, hasukat hozzáérintve a felszínhez. Szállni szerettem volna velük szabadon, a semmibe, hogy a világ dolgaival ne kelljen törődnöm, hogy önmagam lehessek. Ehelyett ott ültem a parton és vártam. Az apró hullámok erőtlenül igyekeztek elérni a lábamat, ám minden egyes előrébb jutásnál összébb húztam magam. Legalább egy rövid ideig azt érezhettem, hogy valami fölött állok, én irányítok és nem érhet a nyomomba senki. Kedvenc nyári, piros pöttyös ruhámról lesöpörtem az engedetlen homokszemeket, majd felnéztem a Napra, amely vérvörösre festette az ég alját, valamint a tengert. A távolból hallottam a homok ropogását, ami olyannak hatott, mint télen, amikor a friss hóra rálépünk.
Megérkezett.
Csendben, szinte észrevétlenül ült le mellém. Belemélyedt a tájba, akárcsak én. Egy szót sem szóltunk. Lábait hosszan kinyújtotta és az sem zavarta, hogy cipőjét nyaldossa a langyos, sós víz. Szemem sarkából figyeltem őt, ahogyan tenyerére támaszkodva veszett el a messziségben. Meg voltam győződve arról, hogy már rég elfeledkezett rólam és saját kis világában jár, távol a valóságtól és problémáktól.
- Hol rontottuk el? – Hangja belehasított az addigi zúgó csendbe. Továbbra sem nézett rám, csak meredt maga elé. Én pedig némább lettem a némánál. Beszélni akartam, kiadni mindent, ami bennem volt, de teljesen lebénultam és nyitott ajkaim között egyetlen hang sem tudta kipréselni magát. – Hol? – Ismételte meg a kérdést, miközben előrehajolt és tenyeréről lesöpörte a száraz homokot. Jobb lábát felhúzta, majd rákönyökölt a térdére s az arcát végre felém fordította. Sötétbarna, szinte már fekete szemei fogva tartották tekintetemet, aminek következtében újabb jó néhány másodpercre megnémultam.
Kiáltani akartam, hangosan beleordítani az éterbe, hogy semmit sem rontottunk el. A világ magába szívhatta volna a vallomásom, hogy később örömmel ossza meg az emberekkel, a Földdel, a mindenséggel. Fejemet gondolatok tucatja töltötte meg, mégis végtelenül üresnek éreztem, s tudtam, hangom örökre elhagyott. Tekintetemet lesütöttem és szomorú arcom próbáltam elrejteni. A szél lengedezni kezdett így szabadjára engedett hajammal vígan játszadozott.
Pár hónapja a szakdolgozatomhoz kértem segítséget tőle. Egyetemi irodája ajtaján félve kopogtattam be, úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek, aki életében először lépi át az iskola küszöbét. Féltem. Ám hamar bebizonyosodott, hogy félelmeim hiábavalóak voltak. Közvetlensége megkönnyítette az együtt való munkát és emellett kapcsolatunk rövid időn belül szorossá vált. Beszélgetéseink során egyre többet tudtunk meg egymásról és egyre világosabbá vált mindkettőnk számára, hogy az a tizenhét évnyi korkülönbség semmit sem számít. Társalgásunk olyannak hatott, mintha már régóta ismernénk a másikat, érdeklődési körünk szinte teljesen megegyezett. Sokszor a szakdolgozati téma helyett a vasárnap esti NFL mérkőzéseket tárgyaltuk meg, de előfordult, hogy a filmek illetve sorozatok világában mélyültünk el akár több órára. Aztán a félév és a vizsgák után minden megváltozott. Az utolsó szemeszterben már nem tartott előadásokat a csoportomnak, amely mindkettőnket szomorúan érintett. A szakdolgozatommal is kész voltam már nagyjából, szóval úgy tűnt, hogy az addigi kellemes munkánk a végéhez ért. Nem volt okom arra, hogy az irodájába menjek, csak az idejét pazaroltam volna, mivel minden bizonnyal sok feladata lehetett az egyetem keretein belül a tanítás mellett. Majdnem egy hónap is eltelt, mire újra sikerült egymásba futnunk. Szak- és évfolyamtársaimmal a sikeres félévi vizsgákat ünnepeltük egy februári, hűvös estén. A közeli romkocsmában ültünk és sörözgettünk mértékkel, tekintve, hogy másnap reggel nyolctól mindnyájunknak gyakorlati órán kellett megjelennie. Gyanútlanul álltam a pultnál és vártam, hogy kezembe vegyem újabb sörömet, amikor váratlanul leült mellém Ő. Tekintetünk azonnal találkozott, amelyet egy-egy széles mosollyal nyugtáztunk. Kék-fehér kockás ingét viselte, hátára pedig fekete pulóverét terítette.
