Puskacső és Balettcipő

Prológus

Figyelte, ahogy a lány az üres teremben táncol. A faltól falig érő nagytükör előtt billeget, majd kecsesen megfordult. A szeme csukva, sehonnan se szólt zene. A saját belső hangszereinek zenéjére táncolt. A fiú elmosolyodott. Lustán eltűrte aranybarna haját, ami égkék szemébe lógott. Haja szinte, már az ajtófélfa tetejét súrolta. Figyelte tovább, ahogy a lány körbetáncolja az üres termet. Bárcsak ő is ott lehetett volna! Imádta, mikor együtt táncol a lánnyal. Akkor végre hozzáérhetett. Erre a gondolatra grimaszolt. De ő tényleg imádta a lányt, ahogy van! Imádta az eszét, a kecsességét, hogy ha valami hülyeséget akart csinálni, Ő mindig közbeszólt, hogy ne.

A gyönyörű falfestményeket eltüntették, és minden gyakorló korlátot kivittek. Lehangolt volt a terem. Jövő héttől egy katonai előkészítőbe kell átmenniük, mivel az iskolát áttatarozzák. A White Queen - Balerina és táncos előkészítő becsukja a kapuit a tanév további részére. Az áthelyezés hamar történt meg. Pontosabban, mikor az iskola egyik korlátja beszakadt két növendék alatt. Két métert zuhantak, de csodával határos módon mindketten túlélték. A tatarozás nem várhatott.

A lány lassan meghajolt. Kecsessége a fiút gyakran hattyúra emlékeztette. Lassan kinyitotta zöld szemét, és egyenesen a fiú tekintetébe nézett. A fiú megtapsolta.

- Bravó, bra'va! – oldalasan a lányra mosolyodott.

A lány meghajolt a fiú előtt és felemelkedett. Szőke haja kibomlott a táncos kontyból.

- Mióta nézel, Troy? – hangja dallamosan csengett.

A fiúnak mostanában mindig megdobbant a szíve, ha a lány ilyen bájosan ejti ki a nevét.

- Épp most érkeztem. Azt üzenik a munkások, ha nem akarsz nekik modellt állni a balerina faragásokhoz, akkor ideje lelépnünk. – fejével a folyosó vége felé biccentett, de testtartásával megmutatta, hogy nem akarnak annyira sietni. Derekát lazán az ajtófélfának döntötte.

A lány felnevetett. Már sok ideje barátok a fiúval. Pontosabban idén harmadik éve, amióta a lány a nagynénjével ideköltözött. Árva volt, és az anyai nagynénje fogadta magához, mikor egy tragikus balesetben meghaltak a lány szülei. Ő is az autóban volt, de ahhoz még elég kicsi, hogy fájjon neki az emlék. Csupán egy fekete lyuk tekintett vissza rá a szülei emlékeként. A lány nagynénje vezette az intézetet. Szigorú volt, főleg az unokahugával. Ő balett oktató volt, a gyermeket azután, hogy megtanult járni táncra oktatta. Mindenfélére. Balett, hip-hop, rocki. De legeslegjobban a balett fogta meg a lányt. Nagynénje legnagyobb örömére.

- Menjünk. – kedvesen rámosolygott a fiúra.

Troy felegyenesedett, és meghajolva kiengedte a lányt a teremből. Végigmentek a kihalt termeken, elköszöntek az iskolától. Kifelé menet csak pár tanár és diák lézengett a folyosókon, a legtöbb felnőtt ember munkás volt.

Amint kiértek a nagyajtón elindultak a kollégium épülete felé, ami szemben állt egy park másik végén az iskolával.

- Troy, te is izgulsz a másik iskola miatt? – kérdezte a lány a száját harapdálva.

Troy ilyenkor, mikor ezt csinálta legszívesebben magához húzta volna, és még a szuszt is kicsókolta volna belőle. De nem tehette. A lány csak barátként tekintett rá.

- Adelaide, - sóhajtott Troy. Imádta kimondani a lány nevét. Ritkán becézte csak. – csak nem falnak fel minket elevenen.

- De, megeshet. – nézett rá mosolyogva Adelaide a szeme sarkából. Majd megperdült. – Hiányozni fog a suli.