Ezeregyszáz lépés az aranyerdőben...

Az Arany Erdő

Ámulattal néztem, csodáltam, mosolyogtam, "boldog" voltam.... Éreztem!

/Arany erdő/

Mint bíbor színű patak az arany erdőben,

Miben nem az eget, s nem fák lombjait látni,

Amit tükröz az az űr végtelen mélysége,

Akárcsak szerelmem véget nem érő erőssége.

Az aranyban fürdő fák sokasága közt

Ott lapul a fény mely miatt,

Arany a fű szál, arany a mókus

A bérc a völgy, minden szikla,

Úgy dalol a szín mint egy kórus.

Rá találtam a fényre, ápolom, védem, őrzöm ébren

Abban az erdőben mit nekem szánt az élet fénye,

A patak mellet mi engem tükröz, és a fénnyel,

Mi nélkül élni sem tudna az erdő s a lényem.

Szeretem őt míg az idő folyik a patakban,

Mely végtelennek látszik, és hajthatatlan.

A halál után nem a fehéret látom, s nem is istent,

Hanem arany fényt, s továbbra is őt majd.

S rájövök, szerelmünk halhatatlan!

/Axl H.Being/

Mást láttam... Gyenge voltam.. Elvitt a gyönyör...

/Arany tekintet/

Látva nézve, ott állva, mindent hátra hagyva.

A fény, a ragyogó arany kék szem,

A mosoly mellé társul, nincs szebb messze fényévnyi vidéken.

Fürkészhetetlen mi az arc mögött lakozik,

Valami téboly, káosz, mi ott vissza tekint,

Csak mosolyát, szemét látom amibe néha belelóg a dús arany.

Át fújja a szél a fényt mely áraszt,

Viszi messze talán évekre,

Át az időn, téren ahogy halad,

Tündöklő lépteken.

Levenni nem bírom szemem,

Csillog vakít, vakultan is nézem,

Míg el nem hajlít, s tovább életemen át,

Addig amíg nem árt..

Tán egyszer megfejtem,

Még ebben az életben,

Hogy mi ami benne van,

Mi csillog, s mi vonz,

Mit rejt szeme,

Mit fúj a szél,

Mi az ami olyan mélyre bennem le ér.!

/Axl H.Being/

Óriási csapás... Ez a vers összefoglalja mindazt amit át éltem... Szenvedtem..