Se veled se nélküled

1. fejezet

Nagy csattanással vágódott be a kocsi ajtaja mögöttem, miután löktem rajta egy erő teljeset és az ezüstszínben popmázó hátitáskámat a vállamra dobtam. Apa már várakozóan állt az autó másik oldalán, én pedig feszengve indultam el a borzasztóan kényelmetlen ünneplőmben. Mégis minek kellenek ilyen bosszantó kötelező programok?!

Miközben gyorsítottam a tempómon a bejárat felé vezető úton, végigpásztáztam a körülöttünk nyüzsgő embereket. Nagyobb csoportokba tömörültek, a legtöbb történet, illetve amerikai gimis film szerint minden 'egyforma' diák, egy csapatba tartozik, gondolok itt, a menőkre, a stréberekre, a visszahúzódókra, az örök bajkeverőkre, azokra, akik rajonganak a fizikáért, stb... Nem, ez nem így van. Ha stréber vagy, nem feltétlen fogsz csak stréberekkel lógni. Ha visszahúzódó vagy, nem jelenti azt, hogy nem lesz egy bajkeverő sem a társaságodban. Itt nem így alakulnak ki a csoportok, ahogy azt máshol bemutatják. A közös érdeklődési körök csak egy alapot teremtenek, viszont a fő választóvonalak a baráti társaságok kialakulásai az első hónapokban, amik bizony általában nagyon vegyesek. Ezeket nehéz megtörni, illetve bekerülni egybe is úgy, hogy már összeszokott a társaság. Még szerencse, hogy most mindenki új lappal kezd. Maximum 1-2 ember fogja ismerni egymást az osztályunkból.

-    Jó reggelt! Ön a 9. A. osztályba tartozik, igaz? – torpant meg mellettünk egy szőke nő - beiratkozásnál találkoztunk már vele - aki látszólag elég stresszes volt már most, korán reggel. Bár egy évnyitó korán reggel is stresszes. Igazából az ilyen események mindig tele vannak feszültséggel. De hát még a suliba sem értem be, nem igaz, hogy egyből letámadnak!

-    Jó reggelt! Igen, a lányom Katona Angyalka, most kezdi itt a tanulmányait – hallottam apa hangját a hátam mögül. Meg kellett mentenie a helyzetet, hiszen én elfelejtettem válaszolni a hirtelen sokkhatástól. Jó lesz, ha felébredek kicsit.

-    Egyenesen be, fel a lépcsőn, majd forduljanak jobbra, 120-as terem lesz az osztályterme, oda lehet lepakolni. Fél kilenckor az aulába legyen a kislány az osztályával. – hadarta a szőkeség, majd száznyolcvan fokos fordulatot vett a magas sarkújában és elsietett a másik irányba. Összeráncolt szemöldökkel néztem utána, amikor jobbról megéreztem, hogy néznek, egy sötét barna hajú sráccal találkozott a tekintetem, két gyönyörű lány mellett állt, akiket egy-egy kigyúrt fiú karolt át. Utálom mikor nyíltan megbámulnak, szemforgatás közben fordultam el, majd beléptem apával az iskolába.

Amikor beléptem, azonnal megcsapott a friss virágillat, amit a lépcső korlátain végigfűzött rózsák árasztottak, az elegáns hatás érdekében. A portát már elhagytuk. Balra egy kisebb íróasztal volt elhelyezve, ami mögött egy lány ücsörgött és szorgosan írt valamit, mögötte pedig a fal tele volt különféle rajzokkal, iskolai programokat hirdető óriás plakátokkal tűzdelve. Velem szemben két lépcső volt található, az egyik le-, míg a másik felvezetett. Visszaemlékezve, az – általam csak szőkeségnek hívott – nő szavaira, nekünk felfele kellett menni, így balra elslisszoltunk egy csapat vihogó lány mellett és felbaktattunk. A lépcső tetejére érve egy hosszú folyosó fogadott. Jobb oldalán tantermek sorakoztak, balra pedig az aulára lehetett rálátni teljes szélességében. Végül pedig a folyosó elején balra és a végén egyenesen le, fel és ismét balra is ellehetett kanyarodni. Ez egy kész labirintus! Te jó ég, mire megtanulom, mi hol van...

Az első terem a folyosón a 120-as volt. Legalább az osztálytermünket mindig megtalálom majd. Kétség kívül ebben a teremben volt a legnagyobb hangzavar. Még utoljára megigazítottam a matrózblúzom, vettem egy mély levegőt, majd bementem a terembe.

Csak pár embernek tűnt fel az érkezésem, mosolyogtam egyet, aztán gyors megnéztem hova tudnék leülni. A két személyes padok négy sorban voltak elrendezve, a középső kettő pedig össze volt tolva, így négyen ülhettek abban a sorban, a terem fala fehér volt. Egy nagy tábla, egy fogas és egy kicsi villany törte meg az unalmas színt. Kifejezetten ingerszegény hely.