Utálom, hogy szeretlek

Kezdetek

A nevem Melinda, hamarosan 18 leszek. Sosem voltam valami népszerű, de nem is izgatott a középsulis "hírnév". A célom csak annyi volt, hogy túléljek, leérettségizzek, találjak egy jól kereső munkát, és lelépjek innen. Hogy mit is jelent az az "innen"?
Nos, én Magyarország belvárosában élek, az anyukámmal, és az egyetlen teremtménnyel a világon, aki örül nekem, ha hazaérek, Nudlival, a kutyámmal. A nevét a színéről, és az alakjáról kapta. Körülbelül egy éve szökött ki hozzám a gazdájától, amikor nyaraltunk. Csak annyit láttam, hogy nem bántak jól vele, így finoman fogalmazva elloptam.
Most ugyancsak nyaralunk, ezúttal nem szándékozok még egy Nudlit megszöktetni. Ha mégis így alakulna, ő lesz Nudli 2.
Horvátország tengerpartjain élvezkedünk. Néha, mikor már sötétedik, Nudlit kicsempészem a partra. Ilyenkor már szinte egy lélek sincs kint, az emberek éttermekben, színházakban és egyéb helyeken élvezik a nap hátralevő részét.
Ám most egy férfi állt a part szélén, és az eget kémlelte. Már kezdtek előbújni a csillagok, a Hold teljes egészében ragyogott. Megpróbáltam Nudlival elosonni a férfi mögött.
-Ejnye kishölgy. Nem láttad a "kutyát behozni tilos" feliratú táblát a part elején? - le sem vette a szemét az immáron sötét égről. Hangjában volt valami különös. Nem oktató jellegű volt, inkább mintha viccnek szánta volna a kérdést.
-Lehet, hogy elmentem mellette, észre sem vettem. De akkor ki is megyünk. - hazudtam a hátának, ugyanis még mindig nem fordult meg.
-Szoktalak errefelé látni, mindig ugyanebben az időpontban. - nem tudom, hogy ezt most kérdésnek szánta, avagy büszke arra, hogy most rajtakapott; feljelent, és bezsebel egy jókora összeget, amiért segíti a társadalmat és mintapolgárként él.
-Igen, este minden más. Jobban szeretek ilyenkor sétálgatni, gondolkozni idekint. És amikor lehűl a levegő, attól letisztult lesz minden. - mostmár nem a hátának mondtam. Megfordult, és egyetértően bólintott. Kék szemei úgy világítottak, mintha magának a Holdnak a fényét adná tovább. A sötétben csak annyit láttam, hogy valószínűleg követi a mai divatot, a haja oldalt leborotválva, felül hosszan meghagyva, ami középen elválasztva lógott a szemébe. Arca a sötétben fiatalnak, és barátságosnak tűnt. Habár az nem tetszett, hogy majd a nyakamat törtem, hogy ránézzek, de ilyen, ha valaki kicsinek születik, és az is marad.
-Teljes mértékben egyetértek. Ezért lettem kicsit mérges, amikor kis betolakodók zavarták meg a szokásos esti sétámat. - nem tudtam, hogy ezt komolyan mondja, vagy a humorérzéke ennél a szintnél ragadt. Láttam dühöt a szemében, de nem hiszem, hogy komoly volt, inkább az a játékos fajta.
-Hamarosan folytathatod magányos sétáidat, ugyanis napokon belül utazunk haza - mondtam neki, hogy megnyugodjon.
-Igazából látva, hogy ugyanazon indokból vagyunk itt, miért is ne sétálhatnánk együtt? Engem ez a bolhazsák sem zavar. - leguggolt hozzá, és megvakargatta a füleit.
-A bolhazsákot Nudlinak hívják, és szereti, ha a nevén szólítják - egy kicsit ingerült lettem, nem szeretem ezeket a "beceneveket".
-Én úgy látom, neki addig mindegy hogy szólítom, amíg a pocakját vakargatom. - megdöbbenve néztem le rájuk. Nudli, jó nő szokásához híven, már a hátán élvezkedett, szétnyílt lábakkal.
-Akkor indulunk? Hosszú ez a part. - mondtam félvállról, és lassan elindultam, zsebre tett kézzel. Már kezdett lehűlni az idő, és erre fel is készültem egy vékony kis kardigánnal. Imádom ezt az esti levegőt. Végre nincs meleg, és a tengerparti levegő az egészet hangulatossá teszi; ahogy a szellő dobálja hosszú, fekete hajamat, részéről mindegy, hogy merre, és simogatja arcomat hűvös kezével.
Egy ideig szótlanul mentünk egymás mellett. De ez nem az a "kínos csend", amit biztosan mindenki tapasztalt már életében. Egyikünk sem agyalt azon, hogy mit hozzon fel témának. Annyi mondanivalónk lett volna egymáshoz, hisz két idegen létére megakartuk ismerni egymást, mégis hagytuk, hogy a gondolataink beszéljenek helyettünk. Mindketten tudtuk, hogy belül megsüketülünk a saját gondolatainktól, de kívül pedig bámulunk a partra, a Holdra, és élvezzük a csendet. Jól esett végre olyan társaságban lenni, ahol nem nézik őrültnek az embert, mert nem figyel rájuk. Mert ahelyett, hogy szaftos pletykákba szállna be, inkább a gondolataiba merül. Felemelő érzés volt ez a néma séta, és éreztem, hogy ez egyfajta köteléket alakít ki köztünk. Az ifjú Dicaprio törte meg a csendet (igen, magamban elneveztem, mert Dicaprionak is volt egy ilyen hajasbaba korszaka).
-Téged nem vár haza senki? Már elég késő van, hogy ilyen fiatalon kint legyél. - mintha egy kis aggódást hallottam volna a hangjában.
-Anyukámmal élek, és jelenleg jobban szeretek Nudlival társalogni, mint vele. - nos igen, tulajdonképpen az esti séták, és agyalások azért kezdődtek, mert anya egyszerűen nevetségesen viselkedik. Múltkor például felvettem egy nyári kis ruhát, ami neki nem tetszett, és ebből hatalmas vita lett. Inkább nem is részletezem a dolgot, mert az egész egy hatalmas komikum. A helyzet egy színházi előadásba illene, olyan nevetséges. Igazából minden ilyen kisebb dolgokon összeveszünk, úgyhogy ha lehet, inkább Nudlit viszem el valahova, mintsem azt hallgassam, hogy már megint mindent rosszul csináltam. Persze más tinédzserek minden este partiznak, drogoznak, isznak, de ezzel nincsen semmi baj. De ha a nagy Melinda nem mossa el maga után a müzlis tányérját, ne tudd meg. III. világháború.
- Na de várjunk csak! Ilyet nem a sorozatgyilkosok szoktak kérdezni? - mindketten elkezdtünk nevetni, majd amikor abbahagytuk, hirtelen megállt, csak egy kacér mosoly maradt arcán:
- Honnan veszed, hogy én nem vagyok az? - még kacsintott is kérdése után. Jót nevettünk ezen is és sétáltunk tovább.
-Én már elhagytam a családi fészket, és egyedül élek. - szólalt meg hosszú szünetet hagyva nevetésünk után. Éreztem a hangjában, ahogy élvezi a szabadságot. Bárcsak én is érezhetném azt, amit ő.
    Már lassan a part végén jártunk, és kezdtem pánikba esni, hogy haza kell mennem. Azaz nem haza, hanem a szállásra, na de értitek. Itt kell hagynom az egyetlen embert, aki megért engem, anélkül, hogy ismerne, és én is megértem őt. Biztos van mit mesélnie a szabadságról. Mintha a gondolataimban olvasott volna (vagy csak észrevette villódzó kék szemeivel, hogy hosszú sétánknak hamarosan vége).
-Ha gondolod hazakísérhetlek. Sőt, kötelező, hogy hazavigyelek, mert ha baj történne veled, akkor mostmár én felelek érted. - magasról mosolygott rám, én meg picit szomorúan néztem fel rá.
-Nem lehetne inkább, hogy megmutatod a város esti életét? - néztem rá kislányos csillogó tekintettel.
-Tehát már nem félsz attól az eshetőségtől, hogy sorozatgyilkos vagyok? - kacagott fel. Bárcsak az lenne... Nem kéne többet veszekedni otthon, és valójában minden, amit eddig az életben megpróbáltam, az egy hatalmas katasztrófa, úgyhogy a társadalom semmit sem vesztene. Talán Nudlinak is jobb gazdája akadna. Aki gyakrabban tud vele együtt lenni, és nem veszi el a suli a figyelmét róla, aki játszana vele, aki többet sétálna vele, aki finomabb falatokat adna neki. Én ehhez kevés vagyok.
    Elkezdtünk a város felé menni. A város széle is már tele volt élettel, bele sem mertem gondolni mennyi ember lehet beljebb.
-Egyébként Melinda vagyok - mutatkoztam be nevetve, ugyanis több, mint 2 órája sétálunk egymás mellett, anélkül, hogy tudnánk, ki megy az oldalunkon.
-Ó igaz is! - kinyújtotta a kezét felém - Dávid. - majd mindketten nevettünk egy jót ezen a jeleneten. Ha kívülről néztem volna magunkat, biztosan őrültnek tituláltam volna ezt a tinédzser lányt, és fiatalfelnőtt férfit, akik az utca közepén nagy mozdulatokkal kezet fognak, és ezen olyan jót kacagnak, hogy már a térdüket csapdossák.
-Hogy neked milyen pici kezed van - csodálkozott el kezem méretén.
-Szerintem meg a tiéd nagy - néztem rá unottan, mert ezt már mindenkitől megkaptam. Valójában a szememben tényleg hatalmas tenyérnek tűnt, amiben az én két pici kezecském háromszor is elfért volna benne. Izmos karján csak úgy duzzadtak az erek, és az esti világításban vettem észre, hogy haja barnásszőke, nem is fekete, ahogy a Hold fényében tűnt. Arca vonalai erőteljesek voltak, és amikor nevetett, hatalmas gödröcskék jelentek meg a szája szélén.
    Majd miután lassan mindenki minket nézett, mert Dávid feltűnően bámulta a kezem, még a magasba is emelte, hogy az utcai lámpa fényében megvizsgálja, nevetve húztam tovább. Ugyanígy nevetgélve sétáltunk tovább az éjszakában. A város este gyönyörűen volt kivilágítva, az utcai lámpák alakjai felidézték az emberekben azokat az időket, amikor még kézzel gyújtották meg azokat. Ám ez a nosztalgia hamar szertefoszlott, amikor mögötte megjelent egy Gucci feliratú üzlet, olyan kivilágított kirakattal, ami egy egész kisebb országnak egy évre elegendő lenne.
    Annyi mindent mondtunk egymásnak, mégsem tudtunk meg semmit egymásról. Érdekes beszélgetések folytatódtak le köztünk, mégsem szóltak semmiről. Ez valahogy mindkettőnknek tetszett.
Körülbelül fél 3-kor már a szálloda előtt álltunk. Ha valaki megkérdezné, hogy miről beszélgettünk idáig, meg nem tudnám mondani, csak azt tudom, hogy be nem állt a szánk, egyfolytában nevettünk, néha már olyan hangosan, hogy az emberek visszafordultak megnézni, hogy szükségünk van-e segítségre.
    Mindketten a szállodát néztük.
-Rendes tőled, hogy hazakísértél minket. - lenéztem Nudlira, aki teljes mértékben elfáradt, lefeküdt a lábunk mellett, és lógatta hosszú nyelvét. Ahhoz képest, hogy milyen pici volt, a nyelve aránytalanul nagy volt csöpp pofájába. Dávid leguggolt hozzá.
-Ígérd meg, hogy vigyázol az anyukádra, és mindig figyelmeztesd, hogy idegenekkel ne álljon szóba. - nevetve kelt fel Nudli mellől, én is kacagtam rajta, lehet egy kicsit hangosan, mert már megint minket néztek az emberek. De nem zavart, mert örültem, hogy valakivel végre önfeledtül jól éreztem magam, és nem kellett azon aggódnom, hogy hogyan válogassam úgy a szavaim, hogy beilleszkedjek a társadalomba.
-Remélem holnap is találkozunk - mondtam reménykedve, majd megöleltük egymást. Hirtelen minden felől biztonságban éreztem magam. Ahogy izmos karjaiba zárt, megszűnt a külvilág, az autók egy másik bolygón dudáltak, az emberek két bolygóval arrébb beszélték meg, hogy hova menjenek holnap enni. Megszűntek a gondolatok. Csak ő, és én maradtunk. A nyári esti langyos szellő (ugyanis csak a tengerparton hűvös), mintha körbeölelt volna minket, és ez volt az a pillanat, amikor azt gondolod "bárcsak soha nem lenne vége". A hosszú ölelés után elindultam a hotel felé, teljesen megbabonázva, úgy éreztem, hogy ez egy álom, amiből nem akarok felébredni.
    De sajnos nem álom volt. Ahogy felértem a lifttel az első emeletre, és beléptem az ajtón, megcsapott az anyai aggodalom, kétségbeesés, idegesség hulláma. Egész hajnalban azt hallgattam, hogy felelőtlen vagyok, nem lehet bennem megbízni stb. Nem akarlak titeket ezzel untatni, úgyhogy a párbeszédet kihagyom. Igazából párbeszédről amúgy sem lehet beszélni, mert én csak hallgattam, és gondolatban teljesen máshol jártam.