Az érzéketlen

3. Töredék

 Karácsony közeledtével, már úgy érzem, elég jól beilleszkedtem az osztályba, bár közel sem annyira, ahogy a többiek összeszoktak. Nem vagyok túl közvetlen, és ez biztosan az osztálytársaim számára is feltűnt, bár Enikő gyakran kikéri a véleményem egy adott témában, vagy csak egyszerűen próbál bevonni beszélgetésekbe. De nem szeretek a társaság középpontja lenni, még pár szó erejéig sem, úgyhogy legtöbbször szívesebben olvasgatok. Most is így teszek, arra várva, hogy becsengessenek. Reggel van, még csupán néhány diák bóklászik a folyosókon, és ücsörög a teremben egymás társaságát kiélvezve. Én csendben bújom a könyvem, mikor hirtelen nyílik az ajtó, és Enikő lép be rajta. Nem rakom le a könyvet, de örülök, hogy legalább néhány szót tudok váltani valakivel. Ő azonban nem azzal a szokásos vehemenciával vágja le magát mellém, és köszön mindenkinek boldogan. Helyette elmormol egy halk „Sziasztok!"-ot és óvatosan ereszkedik le a székére.

- Minden oké? - kérdezem egy kis habozás után.

- Persze – bólint, és egy gyors mosolyt erőltet magára.

- Nem puhatolózok – konstatálom, és visszamerülök a könyvemben. Ezzel finoman céloztam rá, hogy látom rajta, hogy gond van, de tudom, ha könyörögnék, se mondaná el. Enikőt látszólag meglepi ez a fajta reakcióm, de inkább figyelmen kívül hagyja, és elfekszik a padon.

- Fáradt vagyok – jelenti ki hirtelen, mintha magyarázatnak szánná. Talán tudja, hogy nem győzhet meg, de nagy valószínűséggel ez a legjobb érv, amit hirtelen ki tudott találni.

- Hosszú volt az éjszaka? – mosolygok rá, ezzel picit kizökkentve a melankolikus állapotból. Hirtelen kissé rosszalló tekintetet küld felém, aztán megenyhülnek vonásai, és csak ennyit felel halkan, mindenféle tettetett lelkesedés nélkül:

- Naná, mint mindig.

Nem szólok többet, bár kissé zavar ez a fajta viselkedése. Máskor ő az, aki erőlteti a beszélgetést, most azonban, mintha tőlem nem megszokott módon, mintha átvettem volna a szerepét. A közénk letelepedett csönd viszont hihetetlenül nyomasztó, így mégis úgy döntök, hogy megtöröm:

- Te se várod a karácsonyt? – nézek mélyen zöld szemébe, melyben hirtelen az addiginál is nyomasztóbb bánat tűnik fel. Lehunyja, mély levegőt vesz, és egy széles mosollyal válaszol:

- Hogy te milyen pesszimista vagy! Ki ne várná a karácsonyt? – kérdezi vissza, pimaszul belecsípve a karomba.

- Például én – felelem, arcáról pedig lehervad a látszólagos boldogság. – Nincs értelme a családi ünnepeknek család nélkül – teszem hozzá szürkén.

- Elhiszem – suttogja egy együtt érző tekintet kíséretében, és az imént pajkosan érintkező kezét, most óvatosan ráteszi a vállamra.

Félresöpröm ujjait, és küldök felé egy kényszeres mosolyt.

- Ne sajnálj, már hozzászoktam. És amúgy is. A karácsony faszság. Biztos gyönyörű, de én valahogy nem érzem a szellemét – vonom meg a vállam.

- Pedig van neki – biccent. – Bár most valahogy... Én is arra vágyom, bár ne lenne – suttogja, cipője orrát bámulva.

- Minden oké lesz – nézek rá komolyan, ő pedig egy mosollyal az arcán bólint. Bár nem hiszem, hogy meggyőztem, de abban biztos vagyok, hogy jól esett neki.

Már egyre többen vannak a teremben, és lassan be is csengetnek, bár tanításnak szinte nyoma sincs. Mindenki ünnepi lázban ég, a tanárok nagy részét is beleértve. Csupán matekórán áll a tábla előtt Klára tanárnő savanyú arccal, úgy darálva az anyagot, mint ahogy azt bármikor máskor tenné.