Karácsony közeledtével, már úgy érzem, elég jól beilleszkedtem az osztályba, bár közel sem annyira, ahogy a többiek összeszoktak. Nem vagyok túl közvetlen, és ez biztosan az osztálytársaim számára is feltűnt, bár Enikő gyakran kikéri a véleményem egy adott témában, vagy csak egyszerűen próbál bevonni beszélgetésekbe. De nem szeretek a társaság középpontja lenni, még pár szó erejéig sem, úgyhogy legtöbbször szívesebben olvasgatok. Most is így teszek, arra várva, hogy becsengessenek. Reggel van, még csupán néhány diák bóklászik a folyosókon, és ücsörög a teremben egymás társaságát kiélvezve. Én csendben bújom a könyvem, mikor hirtelen nyílik az ajtó, és Enikő lép be rajta. Nem rakom le a könyvet, de örülök, hogy legalább néhány szót tudok váltani valakivel. Ő azonban nem azzal a szokásos vehemenciával vágja le magát mellém, és köszön mindenkinek boldogan. Helyette elmormol egy halk „Sziasztok!"-ot és óvatosan ereszkedik le a székére.
- Minden oké? - kérdezem egy kis habozás után.
- Persze – bólint, és egy gyors mosolyt erőltet magára.
- Nem puhatolózok – konstatálom, és visszamerülök a könyvemben. Ezzel finoman céloztam rá, hogy látom rajta, hogy gond van, de tudom, ha könyörögnék, se mondaná el. Enikőt látszólag meglepi ez a fajta reakcióm, de inkább figyelmen kívül hagyja, és elfekszik a padon.
- Fáradt vagyok – jelenti ki hirtelen, mintha magyarázatnak szánná. Talán tudja, hogy nem győzhet meg, de nagy valószínűséggel ez a legjobb érv, amit hirtelen ki tudott találni.
- Hosszú volt az éjszaka? – mosolygok rá, ezzel picit kizökkentve a melankolikus állapotból. Hirtelen kissé rosszalló tekintetet küld felém, aztán megenyhülnek vonásai, és csak ennyit felel halkan, mindenféle tettetett lelkesedés nélkül:
- Naná, mint mindig.
Nem szólok többet, bár kissé zavar ez a fajta viselkedése. Máskor ő az, aki erőlteti a beszélgetést, most azonban, mintha tőlem nem megszokott módon, mintha átvettem volna a szerepét. A közénk letelepedett csönd viszont hihetetlenül nyomasztó, így mégis úgy döntök, hogy megtöröm:
- Te se várod a karácsonyt? – nézek mélyen zöld szemébe, melyben hirtelen az addiginál is nyomasztóbb bánat tűnik fel. Lehunyja, mély levegőt vesz, és egy széles mosollyal válaszol:
- Hogy te milyen pesszimista vagy! Ki ne várná a karácsonyt? – kérdezi vissza, pimaszul belecsípve a karomba.
- Például én – felelem, arcáról pedig lehervad a látszólagos boldogság. – Nincs értelme a családi ünnepeknek család nélkül – teszem hozzá szürkén.
- Elhiszem – suttogja egy együtt érző tekintet kíséretében, és az imént pajkosan érintkező kezét, most óvatosan ráteszi a vállamra.
Félresöpröm ujjait, és küldök felé egy kényszeres mosolyt.
- Ne sajnálj, már hozzászoktam. És amúgy is. A karácsony faszság. Biztos gyönyörű, de én valahogy nem érzem a szellemét – vonom meg a vállam.
- Pedig van neki – biccent. – Bár most valahogy... Én is arra vágyom, bár ne lenne – suttogja, cipője orrát bámulva.
- Minden oké lesz – nézek rá komolyan, ő pedig egy mosollyal az arcán bólint. Bár nem hiszem, hogy meggyőztem, de abban biztos vagyok, hogy jól esett neki.
Már egyre többen vannak a teremben, és lassan be is csengetnek, bár tanításnak szinte nyoma sincs. Mindenki ünnepi lázban ég, a tanárok nagy részét is beleértve. Csupán matekórán áll a tábla előtt Klára tanárnő savanyú arccal, úgy darálva az anyagot, mint ahogy azt bármikor máskor tenné.
ВЫ ЧИТАЕТЕ
Az érzéketlen
Художественная прозаAz ember főként az érzelmeitől ember. Fontos szerepet játszik az életünkben, csakúgy, mint a gondolkodás. Ám mi történik, ha egy nap, egy szörnyű tragédia folytán elveszítjük ezt a különleges adottságunkat? Képesek leszünk-e így élni tovább, vagy az...