Jean Kirschtein x Reader /HUN/

Utállak

A nagy titán harc után Eren-t és Christa-t biztonságba kellett helyezni, hogy ne találjanak rájuk. Levi tizedes saját kezűleg választott ki az embereket, akik majd biztosítják a védelmüket. Név szerint: Armin Arlert, Connie Springer, Jean Kirschtein, Sasha Braus, Mikasa Ackerman, és végül én.

Számomra kész kínszenvedés lesz, ugyanis nagyon, de nagyon nem bírom Jeant, most viszont egy levegőt kell vele szívnom, ki tudja meddig... Még az a szerencse, hogy Sasha ott lesz. Ha ő nem lenne, beleőrülnék a dolgokba.

Az odafelé vezető út elég rázós volt... szó szerint. Valamint meglehetősen unalmas is volt, mert senki sem szólalt meg huzamosabb ideig, illetve elég messze volt a hely, ahova mentünk. Most komolyan, hogy a legeldugottabb erdőbe kell hozni őket? Egész úton csak a tájat bámultam, szinte nem is figyeltem, mit művelnek körülöttem a társaim.

Csak tudnám, miért lettem én is kiválasztva. Talán azért, mert jól tudok titánokat ölni, illetve jó vagyok közelharcban? Ennyi? És Jeannak is pont itt kell lennie... Remélem, tudja, mennyire utálom.

Nem volt könnyű másra koncentrálni, ugyanis Kirschtein pont velem szemben ült... és akárhányszor elnéztem előre, annyiszor találkozott a tekintetünk. Szép szemei vannak, de még akkor is utálom...

Nagy nehezen odaértünk. És mivel nem jött velünk senki más, nekünk kellett mindent lepakolni a szekérről. Én bevállaltam azt a dobozt, amiben a konyhai eszközök voltak, a többiek mind mást pakoltak.

- Hé, Sasha, elvennéd ezt? - kérdezte Jean egy nagy rekesz krumplit fogva.

- Mi van, nem bírod el? - vigyorgott rá a lány, de végül is elvette tőle a rekeszt.

A legvége az lett a dolognak, hogy mindenki meg volt pakolva, mint a málhás szamár, Jean viszont mindig a könnyebbik dolgokat választotta. Majd mikor úgy döntött, elfáradt, leült egy fa tövébe és nézett bennünket, ahogy pakolunk.

- Leszakadna a kezed, ha legalább egy kicsit is segítenél? - kérdeztem gorombán és ledobtam elé egy szalmászsákot.

- Hé, hová lett a jó modorod?

- Sosem volt jó modorom. Vagyis feléd nem volt - mondtam és hátat fordítottam neki, majd bementem a házba. Kicsivel Jean is követte a példámat.

Éppen krumplit hámoztunk a vacsorához. Mindenki leült egy körben és úgy pucolt mindenki a maga kupacából.

- Olyan nosztalgikus érzésem van. Nektek nem? - kérdezte Armin mosolyogva. - Pont, mint mikor újoncok voltunk.

- Igazad van, nekem is olyan érzésem van - mosolyodtam el én is.

- De akkor még nem utáltál - mondta Jean, felém mutatva a késével.

- Hidd el, már akkor utáltalak, mikor megláttalak - mondtam és a mosolyom szépen átformálódott vigyorrá.

- (neved), lehetnél kedvesebb is - pirított rám Armin.

- Sajnálom, de ez az igazság - vontam meg a vállamat és újra hámozni kezdtem.

- Csak tudnám, miért utálsz. - Mintha némi szomorúságot hallottam volna a hangjában, ezért felnéztem, egyenesen rá. Magam sem tudom, miért, de összeszorult a szívem, ugyanis Jean olyan szemekkel nézett rám, mint ahogy egy kutya könyörög egy falat kenyérért.

Gyorsan el is fordítottam a fejemet, és inkább csendben pucoltam tovább a krumplit.

Mivel mindenki a maximális teljesítményét nyújtotta, egy jó óra alatt végeztünk a munkánkkal. Már csak azon volt a sor, hogy eldöntsük, ki főzi meg a mai vacsorát. Ugyanis, a hét minden napjára be van osztva valaki, aki az aktuális vacsorát csinálja. Ma este Mikasa volt a soros.