A városon át ballagtam hazafelé.
Semmi nesz, semmi zaj, csak a veszett kutyák ordibálása repesztette a nyirkos esti levegőt. Sietősebbre szedtem a lépteimet. Egyhamar nem fogok hazaérni, pedig csak egy gondolatomba kerülne. De nem teszem. Nem, mert nem tehetem.
A macskaköves utca közepén egy hófehér kandúr jelent meg, a hűséges állatok legnagyobb örömére, és a szegény fehér teremtés legnagyobb veszedelmére. A kis macskaállat csak nyugodtan nyalogatta magát. A feszültséget érezni lehetett a levegő sűrűségéből. Ennyi volt, a kutyák láncai megadták magukat, majd fénysebességgel törtek elő a drágábbnál, drágább kutyafajták. A gazdáik mit sem sejtve aludták az igazak álmát. A macskának sem kellett több, lassan felém fordította ébenfekete szemeit, majd segélykérően nyávogot egyet.
Nem tehetem. Nem szabad.
Skarlátvörös köpenyem egy másodperc töredéke alatt a földön termett, ezzel kivillantva láthatatlan légnemű testem. Felkaptam a szegény menekültet, és már száguldottam is az odúm felé. Én a tehetetlen, és a macska a tehetetlenségével...
YOU ARE READING
Ilyedt árnyék
Short StoryVagyok én. És az emberiség. Van az én világom. És az emberiség világa. Van az én sajátosságom. És van az emberiség sajátossága. Van az én bizarr furcsaságom. És az emberiség ilyedt tekintete. Vagyok én, Az ilyedt emberiség, Furcsa, bizarr árnyéka.
