League of legends történetek

Ivern A zöld barát története

A gombák csalafintasága mindig meg tud lepni.

Szederláb Ivern – vagy ahogy a legtöbben ismerik, a Zöld barát – egy furcsa, félig ember, félig fa szerzet, aki az élet védelmezőjeként Runaterra erdőit járja. Jól ismeri a természet titkait, és mély barátságot ápol minden apró lénnyel, amely az erdőben nő, fészkel vagy kúszik. Ivern a vadonban bolyong, és gazdagítja az erdőket. Bölcs tanácsokkal lát el mindenkit, akivel szembe találja magát, és néha-néha egy kotnyeles lepkére bízza a titkait.

A Freljord korai éveiben Ivern egy szenvedélyes harcos volt megingathatatlan eltökéltséggel és vasakarattal. Amikor azonban hatalomra kerültek a Jégszülöttek, akik őt és a népét csupán szánalmas halandónak tartották, akik dacolnak az ő szent akaratukkal, Ivern tehetetlen volt. Rokonaival cselszövést eszelt ki a gonosz uralkodók hatalmának megdöntésére. Kegyetlen Ivern egy harcedzett zászlóaljjal a parancsnoksága alatt kihajózott hát a Jégőrzők fagyos kikötőjéből, és útnak indult egy távoli vidék felé, amely a legenda szerint minden mágia forrása volt. Ha megkaparinthatná magának azt a szörnyű hatalmat, Ivern végre megtörhetné a Jégszülötteket. Ahogy a flotta eltűnt a horizont peremén, azzal az emlékezetből is kihullottak; csupán mítosz és legenda maradt utánuk. A harcosokat sohasem látták többé – idővel eltűntek a freljordi történelemből, akár a lábnyomok a hóban.

A tenger, mintha csak megrémült volna a harcosok nemes szándékától, olyan pusztító hullámokkal sújtott le rájuk, hogy azzal még a legbátrabbak elszántságát is megingatta. Ivern, miután számos zendülőt kardélre hányt, armadájával végül kikötött Ionia partján, és kegyetlenül lemészárolta az ellenálló őslakosokat. Az ioniaiak megadták magukat, és a freljordiakat egy Omikayalan nevű, szent lugashoz vezették, amelyet a Világ Szívének neveztek. Ivern emberei ajándéknak hitték a gesztust, úgy gondolták, így fogadnak nekik hűséget a leigázottak. Ám ott, abban a furcsa, dús növényzetű kertben várt rájuk a legkeményebb ellenállás.

Egy titokzatos, új ellenség csapott le rájuk. Félig ember, félig állat alakú rémlények lopakodtak az egyre fogyatkozó sereg nyomában, kíméletlenül levadászva a hódítókat. A tántoríthatatlan Ivern azonban nem állt meg, és a pár viharvert harcosával, aki életben maradt, végül rábukkant az ioniaiak szent kincsére: a Fűzistenre. A hatalmas fa hosszan lelógó, fátyolszerű lombja aranyzöld fénnyel derengett. Amíg az emberei egymás után hullottak el a vérfürdőben, Ivern megbabonázva állt a titokzatos fa előtt. Hogy szétzúzza az ellenség hitét, megragadta csatabárdját, és tíz ember erejével suhintott a fa felé. Nem érezte a bárd becsapódását. Nem érzett semmit. Csak a vakító fényt látta, amikor kivágta a Fűzistent, és ezzel az élet utolsó szikráját is kioltotta benne.

Ami ezután történt, még furcsább volt: a keze egybeolvadt a csatabárdjával, majd teljesen összeforrt a Fűzisten kérgével. Végtagjai megnyúltak, göcsörtösek és érdesek lettek. Tehetetlenül állt, ahogy az egész testére átterjedt a varázslat. Pillanatokon belül három méter magasból tekintett le a lemészárolt bajtársaira. Nem érezte a szívverését, de élt, és éberebb volt, mint valaha.

Aztán egy hangot hallott, amely valahonnan mélyen a belsejéből szólt hozzá: „Figyelj," mondta.

A következő pár másodpercben – legalábbis csupán másodperceknek tűntek – a holttestek színpompás gombák és zümmögő rovarok kavalkádja alatt bomlásnak indultak. A tetemekből dögevő madarak és farkasok lakmároztak. A csontok beivódtak a termékeny talajba, a hódítók gyomrában maradt gyümölcsmagok pedig kihajtottak, és friss gyümölcsöt hozó, új fákká cseperedtek. Dombok emelkedtek és süllyedtek vissza – mintha lélegzett volna a föld. A levelek és virágszirmok ezrei tarka szívek módjára váltogatták a színüket. Az Ivernt körülvevő halálból robbanásszerűen és hihetetlenebbnél hihetetlenebb formákban tört elő az élet.