The legend of the sword (Hun)

Prológus

A nevem Lucia Forgeron. 15 éves vagyok és alig várom, hogy kijárjam az iskolát és a nagyapámmal dolgozhassak! Az iskolával és a tanulással semmi bajom de örülnék ha pár idegesítő osztálytársam megtenné azt a szívességet, hogyha már csak rosszat tudnak mondani akkor inkább már meg se szólaljanak. Na meg ott vannak a tanárok is akik folyton győzködnek, hogyha már ilyen jó memóriát kaptam a jó istentől akkor használjam is ki azt. Én meg persze nem tudom nekik elégszer elmondani, hogy én kard kovács szeretnék lenni. Na de, mielőtt azt hinnétek, hogy negatív vagyok elmondom azt is, mennyire szerencsés vagyok, hogy vannak igaz barátaim és egy családtagom aki vigyáz rám. Például ott van Lola, egy csendes de rendkívül kíváncsi természetű lány, aki író szeretne lenni, vagy Léo akinél kedvesebb és viccesebb fiút nem ismerek. Na meg persze Paco. Nem is tudom mit kéne mondanom róla..ő nem is igazából a barátom mivel nem beszélünk túl sokat, de én nagyon szeretném, hogy ha a haveromnak tekinthetném. Annyit tudok róla, hogy kardforgató családból származik ezt is onnan, hogy egyszer minket kértek fel egy elkészítésére, de sajnos nem vagyok a legtársaságibb ember. Jobban szeretek otthon a tűz melege mellett kard markolatot gyártani a papámmal az egyetlen és legkedvesebb családtagommal. Ha már a családnál tartunk térjünk át a szüleimre. Kedves emberek voltak. Mind ketten tanárok és elég nehezen fogadták el hogy, én a nagyapámra ütöttem és nem rájuk és mikor utoljára láttam őket akkor is haragban váltunk el. Csak pár nap múlva értesültem arról, hogy a hajó amin egy éppen Angliába utazó fiút tanítottak elsüllyedt. Akkor ezt nagyon nehéz volt elfogadnom ha nem is voltunk a legjobb kapcsolatban. Bűntudatom volt amiatt hogy mik voltak a feléjük irányuló utolsó szavaim. De ez már régen volt és most, hogy újra úgy tűnik elvesztem egy családtagom nem hagyom magam. A nagypapi egy hete elment Asturiasba (spanyol kikötő város) egy kardot átadni személyesen és már két-három napja vissza kellett volna jönnie de ez nem történt meg szóval biztos valami baja esett. Nekem meg addig a szomszéd Mária néninél kell megszállnom ami nem egy kéjmámor...Ráadásul aludni sem tudok az aggodalomtól. Meg az is biztos, hogy a barátaim is megutáltak mert nem megyek suliba, plusz tegnap mikor eljöttek hozzám én elküldtem őket. Gyáva vagyok.

-Ahhh....-dőltem hátra a szilvafa egy ágára ami szerintem öregebb volt mint én. Legalábbis a kinézetéből erre tudnék következtetni.

-Kérsz egy kis teát? Jót tenne, gondterheltnek tűnsz.- kínált meg Mária néni nyugtató mosolyával, ami sajnos most nem segített

-Ha meghallgatnám egy tanácsát mit mondana?-néztem vissza rá de van egy olyan érzésem, hogy elég kétségbeesettnek tűnhettem mert elégé elszomorodott.

-,,Beszélj a családoddal!" azt hiszem-húzta ki magát elégedetten. Nem úgy mint én aki felpattantam és hirtelen felindulásomból majd nem le is estem az ágról.

-Jó is lenne de most egyikük sincs itt.-tettem karba a két kezem és kezdtem el duzzogni, erre Mari felröhögött-Mi az?-néztem rá kérdően, mert nem értettem mi ebben a vicces

-Lehet, hogy nem vér szerinti de attól még a barátok is a családod-kacsintott rám, majd letette a teám és elment

-Asszem mégse úszom meg a sulit.

Van egy olyan érzésem,hogy nem fogja hagyni hogy ellustuljak...De nem szeretnék úgy iskolába menni mintha mi sem történt volna! Igenis történt, a papám felszívódott és csak én vagyok neki mivel a nagyi már meghalt nekem kell tennem valamit az ügy érdekében. De mit tehetne egy 15 éves lány?