A halál küszöbén

Kedves Olvasó!
Mielőtt nekiállnál olvasni, hagy hívjam fel a figyelmedet, hogy a novella eseményei nem sorrendben vannak. Az utolsó esemény a legutolsó, ahhoz képest minden esemény elé odaírtam, hogy hány órával történt korábban. Remélem nem kavartalak meg titeket túlságosan.
xxHH

TIZENNÉGY ÓRÁVAL KORÁBBAN

   A fekete pillangó gondfeledten repült fel az égre, hogy visszatérhessen alkotójához, a sötét szobába, maga mögött hagyva Párizs hőseit. A piros ruhás lány tehetetlenül zuhant az egyik háztetőről, társa hiába kapott utána, keze üres maradt. Macska Katica után ugrott, elkezdődött a versenyfutás az idővel, hogy karjai közé zárhassa eszméletlen szerelmét. A kemény beton túl gyorsan közeledett, Macskának cselekednie kellett, nehogy elveszítse még egy szerettét.

    – Katica! – Macskából őrült módjára tőrt ki az üvöltés, tényleg egy állatra hasonlított. Utolsó esélye a botjában rejlett, így elhajította, egyenesen az egyik fába állt, fenntartva a lányt egy pillanat erejéig, és megmentve a tragikus találkozótól a földdel. A szőke fiú azonnal megfogta a lányt, fejével az ölében ült le mellé. Végigsimított véres arcán, amire könnyei peregtek.

   – Nem teheted ezt velem, Bogaram! Hisz megígérted! Sosem hagysz el! – zokogta a fiú. Hangját elnyomta a lány fülbevalójának csipogása és a közeledő szirénák. Nem akarta otthagyni kedvesét, de nem tehetett mást; a fülbevalóit a tenyerébe vette, lefektette a lányt a gyepre és biztonságos helyet keresett magának, ahol visszaváltozhat. Figyelte, amint a lányt hordágyra teszik, és beemelik a mentőautóba, ami olyan gyorsan tűnt el a helyszínről, hogy képtelenség volt szemmel követni.

TIZENNYOLC ÓRÁVAL KORÁBBAN

   A fekete vasrács távol tartotta a nemkívánatos embereket. Marinette toporogva ácsorgott a hatalmas épület kapu telefonjánál, de nem mert becsöngetni. Fel s alá járkált, lassan egy mélyedés is keletkezett az utca kövezetén, annyiszor sétált ide-oda.

   – Te vagy Katica! Légy erős! Hisz ő csak a társad!!!  

    – Képes vagy rá, Marinette! – bíztatta saját magát. Odafordult a készülékhez, majd lenyomta a piros gombot. Mély búgás tört fel a hangszóróból, majd egy monoton barátságtalan hang vette át.

   – Igen? Ki az? 

   – Izé, én Marinette vagyok, és Adrienhez jöttem. Az osztálytársa vagyok – magyarázkodott. A hangja kevésbé remegett, mint hitte, hogy fog. Válasz nem jött a hangszóróból, de a kapu nyílni kezdett. Résnyire, hogy a lány beférjen, majd azonnal vissza is zárult. Határozott léptekkel sietett fel a lépcsőn, majd be a ház előterébe, ahol egy fekete kosztümöt viselő nő várta. Az arca komor volt, mégis érdeklődve nézett a lányra. 

   – Adrien a szobájában van, négykor vívásra kell mennie, szóval háromnegyed órád van, bármit is szeretnél. Mutatom az utat. – Nathalie elindult egy újabb lépcsőn felfelé, kanyarodott ezerfelé, miközben Marinette próbálta memorizálni az útvonalat. Jobbra, majd jobbra, balra, jobbra, balra, balra és jobbra. Egyszerű, mint a karikacsapás. 

  – Köszönöm a segítséget. – Marinette megállt az ajtó mellett, amire Nathalie mutatott, de a nő már ott sem volt, amikor a lány köszönetet mondott neki. Halkan bekopogott az ajtón, de a bentről kiszűrődő zajok arra engedtek következtetni, hogy Adrien nem hallotta meg. Erélyesebben megismételte, ekkor már kapott választ. Az ajtó kitárult, a lány előtt egy kék pólóban lévő, nedves hajú fiú állt, értetlen mosollyal az arcán.