Wild Whirl

Prológus

A hétfő estéim mindig pocsékak voltak, mi tagadás. Este nyolc és kilenc között rendszeresen pszichológushoz jártam, amit kifejezetten utáltam. Egy vén fapina volt a pszichológusnő, akit egyszerűen rühelltem az első pillanattól fogva. Franc se tudja, minek jártam oda, hiszen nem álltunk úgy anyagilag, hogy fizetős lelkizésekre járjak minden hétfő este. Még a hét éve megdöglött macskám is jobb hallgatóság lehetett volna, mint az a Mrs. vagy Ms. Miller, és akkor legalább nem éreztem volna úgy magam, mintha egy elmebeteg lennék. Anyám nyilván csak azért járatott oda, mert így olyan volt, mintha törődött volna velem, és a sulipszichológus is ezt ajánlotta. Mondjuk én már azt sem értettem, miért kerültem a sulipszichológushoz. Történtek dolgok, mi tagadás, de az a kis ripacs Elizabeth Tucker megérdemelte, hogy elnyomjam a cigicsikket a bőrén, nem érdekel hányadfokú égési sérülést kapott tőle. Gondoljanak bármit az emberek, tőlem távol állt a szadizmus, én csupán csak igazságot szolgáltattam. Milyen ironikus, hogy ettől függetlenül a rendőrökkel sosem jöttem ki jól.

A pszichológussal töltött estém után hazafelé menet már teljesen besötétedett. A buszmegálló felé sétáltam, de tartottam egy gyors kitérőt a kisbolt felé. Valami kis étel után nézelődtem a boltban, hiszen anyám egyfolytában azzal nyaggatott, hogy egyek, mert az emberek már megnéznek, és pletykálnak. Ó, igen, a pletykálkodások. Mindig féltette a hírnevét, pedig a társadalmi rangját már rég elveszítette, amikor elvált apámtól. Mindenesetre most ennem kellett, annak ellenére, hogy nem sok pénzem volt. A pszichológusom azt ajánlotta, egyek sajtot. Nem vicc, tényleg ezt mondta, akármennyire is idiótán hangzik. Állítólag nagyon tápanyag dús, hizlal, és szerinte finom is. Vettem egy kis fonott sajtot, amit az utóbbi időben megszerettem, ahhoz képest, hogy mennyire undorodtam sokszor az ételektől. Kisétáltam a buszmegállóba, majd úgy öt perc várokozás után megérkezett a busz. Tudtam, hogy azon a járaton általában mindig kérnek jegyet, még ilyenkor este se szarják le a dolgot, mint némelyik másik buszon. Felkapaszkodtam a buszra, és a már korábban kilyukasztott jegyemmel próbáltam cselezni. Nem voltam ideges, már ezerszer csináltam ezt ezelőtt, szóval lazán és természetesen viselkedtem, még egy halvány mosolyt is ejtettem a buszsofőrre.

- Kisasszony, az a egy már használt. Vennie kell egy újat - szólalt meg hirtelen a sűrű bajszos, varangyképű sofőr.

És íme a mondat, ami tökéletesen elbaszhatja egy ember estéjét. A lazaság szertefoszlott, az idegesség lett rajtam úrrá. Ügyetlenkedve kotortam elő a tárcám, pénzért kutatva. Lesújtva láttam, hogy a maradék kis apróm mind elment arra a sajtra. Nagyot nyeltem. Szedd össze magad, Bonnie! Mondogattam magamban. Felemeltem a tekintetem, és mélyen a buszsofőr szemébe néztem.

- Sajtot? - mosolyodtam el kelletlenül, felé mutatva a csomag fonott sajtomat.

Az elöl ülő utasok, akik eddig érdeklődve figyelték a jelenetet, hangos nevetésbe törtek ki. A sofőrnek ez láthatóan nem tetszett, mérges pillantást vetett felém.

- Erre nincs idő. Most azonnal fizesse ki a jegyet, vagy szálljon le. Ha kell magam szállítom le magát - köpködte dühösen a szavakat az arcomba.

Már épp készültem beletörődni abba, hogy veszítettem, mikor egy utas hirtelen felállt, és közbeszólt.

- Én kifizetem a jegyét - jelentkezett a fiú, és odasétált mellém.

Hosszú, zöldeskék kötött pulcsit viselt, kikopott, szakadt farmert, és fekete bőrbakancsot. Szőke haja majdnem a válláig leért, kellően kócos volt, a kósza hullámos hajszálai ide-oda meredeztek. Gesztenyebarna szemei sarkából engem figyelt, miközben kifizette a buszjegyemet. A kalauz megdöbbenten pislogott a fiúra, majd valamit mormogott, bezárta az ajtókat, és minden haladt tovább a megszokott rendben. A fiú visszasétált a helyére, én pedig követtem őt, és mellé ültem.

- Jézusom, nem tudom, hogy háláljam meg ezt neked. Életmentő vagy. Ilyenkor egy csomó fura fószer sétál az utcákon, hálás vagyok amiért nem kell a társaságukat elviselnem - hadartam gyorsan.

- Adhatnál a sajtodból - mosolygott rám a fiú.- Egyébként Nath vagyok - mutatkozott be.

Odaadtam neki a sajtot, ő vett magának belőle, majd visszaadta.

- Én Bonnie. A pszichológusom azt ajánlotta ne beszélgessek idegenekkel, de azt hiszem az ilyen hősies fiúkkal kivételt tehetek - mosolyogtam rá kacéran.

- Pszichológus? És használ? - vonta fel a szemöldökeit.

- Nagy szart! - vágtam rá, és elmagyaráztam miért járok oda.

Igen, eléggé közvetlen ember voltam, aki kegyetlenül őszinte volt, és nem szerette a titkolózást. Nath végighallgatta a hosszú magyarázatomat türelmesen.

- Én csoportterápiára járok minden pénteken. Nyílt csoport, akárki mehet oda bármikor, és ingyenes - mesélte.

- És használ? - tettem fel én is a kérdést, amit pár perce ő kérdezett tőlem.

- Mondhatni - mondta elgondolkodva, majd ravasz félmosolyra húzódott a szája. - Te is eljöhetnél egyszer, ha gondolod. A főtéren van egy kávézó, vagy inkább pubnak mondható hely. "Why not?" a neve, ott szoktunk találkozni péntekenként háromnegyed nyolckor.

- Nem is tudom, én pénteken este nem csoportterápiákra szoktam járkálni - mondtam halvány gúnnyal a hangomban.

- Azért gondold meg - mondta, majd felállt. - Itt szállok le. Szia, Bonnie.