Ostley

Prológus

Clementine

A kocsi hátsó ülésén üldögéltem unottan. Figyeltem, ahogy az ablakon versenyeznek az esőcseppek, hogy ki fog előbb leérni az ablak aljáig. A rádióból klasszikus zene szólt, épp egy nyomasztó hangulatú zongoraverseny. A szüleim két dologért voltak oda: klasszikus zene, és a keresztény vallás. A kettő közül egyiket sem szerettem. Olykor-olykor jól esett a klasszikus zene hangzása, de ez biztos csak azért volt, mert már megszoktam. Ostley már csak tíz percre volt tőlünk, egyre csak közeledtünk és közeledtünk a kisváros felé. A bútorok már ott voltak a leendőbeli házunkban, minden szépen be volt rendezve. Már csak mi hiányoztunk az új házból, de mégis úgy éreztem, egy részemet ott hagytam Londonban. Imádtam azt a várost, még az átkozott turistákat is, akiktől mozdulni sem lehetett a belvárosban. "Elszívják előlünk még ezt a szennyezett koszos levegőt is!", mondogattuk a barátaimmal. Ostleyban alig lesznek turisták, ebben biztos vagyok. Ki akarna oda menni?

Egy csicsás "Welcome to Ostley" tábla jelezte, hogy mindjárt megérkezünk. Ahogy a városba értünk, letörölgettem a párát az ablakomról, és a házakat figyeltem. Tagadhatatlan volt, hogy szép környéknek számított Ostley. Szép-szép, de üres. Unalmas. Egyhangú. A tökéletlen dolgok engem sokkal inkább vonzottak, mint az efféle mintavárosok.

- Nem kéne ennyire feltűnően szomorkodnod, Clementine - fordult hátra anya. - Remek hely lesz, meglátod. Említettem már, hogy már az elmúlt három évben minden alkalommal megválasztották a környék legjobb városának? Nem is beszélve arról, hogy öt éve Anglia legélhetőbb városának nyilvánították! - örvendezett anya, mintha az ő érdeme lenne.
- Igen, már elmondtad ezt párszor - sóhajtottam unottan.

Fényes nappal volt, de a Napnak nyomát sem lehetett látni. Az ég borús volt, az épületeknek csak ködös körvonalát lehetett látni, az eső pedig lágyan csepergett már egy jó ideje. Igaz, Angliától nem is vártam volna egyebet, de valahogy most különösen zavart az eső. Az utcák ugyanolyannak tűntek, a monoton kertvárosi labirintus szinte véget nem érőnek tűnt. A zongoraverseny azóta véget ért, és egy vidámabb Vivaldi mű következett. Apa csendben vezetett, anya pedig Ostley prospektusát nézegette, amit még a múltkor hozott el a városból.

Végül leparkoltunk a házunk előtt. Egy tiszta, hófehér festékkel lefestett ház volt, fehér keretes ablakokkal. A kert gyönyörű volt, még a ködös időben is vakítottak a színes virágok, és a zöld fű. A postaládán egy szép 38-as szám ékeskedett, alatta pedig a családnevünk: Fields. A helyi hírlap már kilógott a postaládából, úgy tűnt az anyám jó munkát végzett, és sikeresen szétkürtölte, hogy mi már itt lakunk, hivatalosan is.

Kiszálltunk az autóból. Anyáék még pár csomagot kivettek a csomagtartóból, apróságokat, amiket még nem hurcoltunk be a házba. Nekem nem volt már semmi cuccom, így az ajtó felé vettem az irányt. Út közben kivettem a postaládából az újságot, és kíváncsian belekukkantottam. Már a cikkek címei is unalmasak voltak. "Jövő héten újra megrendezésre kerül a pitefesztivál!", "Mrs. Rush virágos kertje újra dobogós lett az országos versenyen", "A városi diákolimpia nyertesei", "Szemetet szedtünk: a környezetvédelem lehet jó buli!", "Új lakosok érkeztek: interjú a Fields családdal", "Baleset történt a South Streeten", és még sorolhatnám. Az új lakosokkal - azaz velünk - kapcsolatos cikket rögtön el is kezdtem olvasni a zárt ajtó előtt várakozva anyáékra. Az interjú anyával készült, és a válaszait olvasva szinte magam előtt láttam, ahogy vigyorogva, lelkesen válaszol minden kérdésre alaposan, bőven kifejtve minden részletet. Ő határozottan idevaló volt, mintha eddig is itt élt volna. Kerestem a nevem. Szerencsére csak kétszer említett meg engem, akkor is valami semleges, érdektelen dolgot mondott rólam. Magamban ezért rendkívül hálás voltam, bár tudtam, hogy anya csak jobban szeretett magáról beszélni, mint a különc lányáról, aki ráadásul néha elvadult ateista elvekkel bombázza őt.

Nem hittem Istenben, sosem tettem. A szüleim begyepesedett, régimódi emberek voltak, akik nem akartak elrugaszkodni a keresztény vallástól. Beléjük ezt nevelték, és igyekeztek velem is ugyanezt tenni. Kiskoromban milliónyi hittanórára írattak be engem, de a bibliai történetek számomra sosem voltak többek vicces kis meséknél. Kitalált mesék, pontosan így láttam őket. Nem holmi szent írások voltak azok, amiket véresen komolyan kell venni, meg elhinni szóról szóra.

Ahogy továbblapoztam az újságban, egy érdekes cikkre bukkantam. Fel sem tűnt először mikor az újságborítóján olvastam a címeket, szinte átsiklottam felette. Baleset a South Streeten. Nocsak, még egy tökéletesnek tűnő kisvárosban is történhetnek balesetek, micsoda meglepetés! A cikk írója az egész incidenst úgy állította be, mint egy véletlen, mindennapi ügyet. Olyan ártatlanul írta le az egészet, hogy az ember már valóban nem is vette komolyan a helyzet súlyát. Pedig elég súlyos volt, ami azt illeti. Egy Bill Steffe nevű fiatal sérült meg motorbalesetben. Rosszul vette be a kanyart, és nekihajtott egy fának. Ugyan nem részletezik túl a dolgot, de az bizonyos, hogy Bill Steffe meghalt. Nem említenek olyasmiket, hogy agyrázkódásban hunyt el, vagy eltörtek a csontjai, vagy ki tudja. Egyszerűen csak meghalt, és ezt is csak egyszer jegyzik meg, csak úgy mellékesen, hogy a "baleset halálos volt". Mintha ez egy olyan apróság lenne! Felháborodva tettem le az újságot. Mikor körülnéztem, láttam, hogy az ajtó már nyitva, anyáék már bementek. Úgy belemerültem a cikkolvasásba, hogy észre sem vettem ahogy elhaladtak mellettem.