Ha szereted ne engedd el!

I.

Mindig azt hittem igazak a mondások,miszerint ha elengeded azt akit szeretsz akkor majd visszajön. A saját káromon tanultam meg hogy ez a gondolat egy nagy hülyeség. Elengedtem életem legfontosabb személyét és most itt állok a koporsója mellett. Nem sírok mert már nincsenek könnyeim. Fel sem fogtam még hogy mi is történt. Minden olyan gyors volt. Minden annyira zavaros és zilált, pont olyan mint a lelkem. Nem is, a lelkem nem zilált hanem teljesen üres lett, mert tudom hogy a halála az én hibám. Minden ami vele történt csak is az én saram. Mindig azt mondta nem lesz semmi baj. Látom már hogy nincs semmi baj vagyis neked mert téged már többé nem érdekel mi történik. Nem is fogod tudni mi van. Nem is tudsz többé gondolkodni, mivel nem is élsz. Egyszerűen elporladsz majd a nyugvást jelentő földhalom alatt.  Én pedig egyedül maradok,  a teljes ürességgel ami beborítja az egész szívem és lelkem. Ez az üresség a te utánad marad űr. Próbálok továbblépni de nem lehet. Akárhányszor kezdek felfelé úszni a feledés irányába, valami mindig visszaránt és nem enged a felszinre törni. Egyszerűen elfogy a levegőm és a múltamba fulladok. Minden egyes percben te jársz az eszemben, ahogy az utolsó mondatot súgod nekem, hogy nem lesz semmi baj. Igenis lett baj. Te meghaltál és az én szívem is veled halt. Nem kellet volna hogy elengedjelek...Egyszerűen ott kellett volna tartanom téged.  Akkot talán még most is itt lenél és nem lélektelen testként szunnyadnál az anyaföld mélyén amit az idő bonogat majd el. Ahogy ezen gondolkodom könnyim újra elkezdenek folyni a sírástól feldagadt szemeimből. Egyszerűen állok ott és nem tudom ezt abbahagyni,  nem zokogok csak halkan patakoznak a könnyeim és végül leomlok a földre végleg megadva magam az ürességnek...........