YoonKook

Titok

Volt két titkom, amiről senki sem tudott. Egy olyan titok, amely sokszor okozott fájdalmat és csalódást. Mégis továbbra a titkom része maradtam.
Viszont az ötödik hónapra mindenkinek feltűnt, hogy velem valami gond van. Csendesebb lettem, kevesebbet ettem. Pedig a gyomrom végtelen volt. Mégsem ment le minden falat, amit a szüleim elém tettek. Undorral néztem, még a legjobb ételre is, amelyről mások csak álmodni mertek. De ehelyett Én, eltoltam és a szobámba mentem. Olykor víz társaságában, de ma nem. Ma úgy döntöttem, kitálalok mindent. A szívem már nem bírta elviselni, azt a terhet, amit cipelnie kellett. Én nem voltam olyan, mint Ő. Bátor, aki felvállalja magát, és a másságát. Aki végig tud menni, úgy az utcán, hogy nem érdekli mások gyűlölködő pillantása, vagy bántó megjegyzése. Felnéztem rá, dicsőítettem. Ezáltal lassacskán beleszerettem, így létrejőve a másik titkomnak.
Az íróasztalomhoz ülve, a fiókból kikotorásztam egy papírt és a ceruzatartómból kivettem egy tollat. Írni kezdtem. Bátorságom nem volt elmondani, ehelyett papírra vetettem a szavakat.

Anya és Apa.. 
Legbelül mindig is tudtam, hogy különbözöm a többi gyerektől. Lelkileg és személyiségileg. Sokáig próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy ábránd. De lassacskán kezdtem rájönni, hogy ez nem így van. Most, 4 év elteltével, bevallom azt, amit nem akartam. Meleg vagyok. Nem voltam/vagyok olyan, akire büszkék lehettek. Hűen tartva ehhez, nem is leszek. Köszönök mindent, amit értem tettetek. Köszönöm a sok fáradságot. Kö..

Tovább már képtelen voltam írni, a könnyeim úgy hullottak a papírlapra, mint egy könnyű nyári zápor.
Mikor alábbhagyott, már csak a vörösben pompázó szemeimet törölgettem, s enyhén szipogtam. Képtelen voltam tovább írni a levelet, a kezem nem mozdult. Nem tudtam mihez kezdjek most, hagyjam így, vagy kezdjem később. Ám a szemem előtt csak az lebegett, hogy minél előbb eltudjam mondani, hogy ne húzza a szívem.
Nagyot nyeltem, végül nehézkesen felálltam. Lesétáltam a konyhába, ahol Ők még ettek, majd eléjük raktam. Érdeklő pillantásokkal bombáztak, hol engem, hol a levelet. Anyám a papírért nyúlt, azzal olvasva azt. Nem szólt, nem nézett rám. Úgy eltorzult az arca, mint egy megszáradt virágszirom, végül hangos zokogásban tört ki. Édesapám nem értette, de én pontosan tudtam az okát, mert Én okoztam. 
Következőnek apám vette kezébe a fecnit, s futotta át. Ahelyett, hogy elsírta volna magát, az asztalra csapott és kiabálni kezdett velem. Érthető volt. Ritka az olyan apa, aki elfogadja, hogy a fia a saját neméhez vonzódik. Ő nem volt ilyen, ezért nem számítottam másra. 
Csendben tűrtem, szitkolózó, dühös hangját, ám a türelmem nekem sem végtelek. Felálltam az asztaltól, és felsiettem a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, végül odaslattyogtam a képemhez. Bejelentkeztem a facebook-ba, de ami ott fogadott, az letompított. A hírfolyamban egy olyan képet láttam meg, amin ott volt Ő. Az a srác, akit szerettem. De Ő egy másik srácot csókolt, és nem engem. A szívem abban a pillanatba tört össze. Nem tudtam felfogni, és nem is akartam. Tudtam a kép jelentését, és azt, amit tennem kell. Az ágyamhoz siettem, kivettem alóla egy dobozt. Sokáig nézegettem, ám levettem a fedelét, a ki belőle egy kötelet. Az íróasztalomtól elhúztam a székem, egészen a lámpáig. Hurkot kötöttem, majd azt felkötöttem a lámpára. 
Ott álltam, visszagondolva arra, hogy milyen sok szép emléket éltünk át együtt, a arra hogy nem mondta el, van valaki aki különleges számára. Nem is vacakoltam sokat. Nyakam beletettem, és utoljára eleresztettem egy mosolyt. Leléptem a székről..