A kávé íze még mindig betölti a számat. A legutóbbi csésze túl erős volt, viszont
csak így vagyok képes ébren maradni. Érzem, hogy a testem már a végkimerültségig elfáradt, a szívem mégis olyan hevesen dübörög, hogy azt hiszem, azonnal ki fog ugrani a helyéről, és elszalad egészen Kínáig.
Éget a szemem. Napok óta megállás nélkül csak a képernyőt bámulom. A könyv még messze nincs kész. Vajon mit hittem? Hogy olyan egyszerű lesz, mint a filmekben? Röhejes. Majdnem hangosan nevetni kezdek azon, hogy milyen naiv voltam. De nem teszem. Ahhoz túl fáradt vagyok.
Fázósan húzom össze magamon a pulóverem, ami egykor még fehér színű volt, de mára már teljesen megszürkült, és több helyen kilyukadt. Tűnődve nézem a bal mellem feletti foltot. Ez vajon mi lehet? A sokadik kávém? Az instant leves? Esetleg a szemfestékem? Nem tudom. Megvonom a vállam. Nem olyan fontos.
A fülem mögé tűröm az egyik fekete hajtincsemet. Mikor mostam utoljára hajat? Kedden? Igen, kedden. De melyik kedden? Még a múlt héten? Fogalmam sincs.
Idegesen megdörzsölöm az arcom, majd a számhoz emelem a cigit, hogy lenyugodjak. A füst fehér kísértetként gomolyog a sötétben. Hát, nem csak a kávét fogyasztom liter számra. Ez a harmadik doboz a héten. Pedig régen beértem három szállal is. Az erkély tele van csikkekkel és hamuval. A tulaj megint hőbörögni fog. Ez az erkély az egyetlen jó dolog az albérletben. (A tévé nem működik, és mindig rejtély, hogy lesz-e meleg víz.) Meg a lakóhazzal szemben lévő pékség. Isteni ott az almás rétes!
Ahogy a rétesre gondolok, megkordul a gyomrom. Azon töprengek, hogy van-e valami ehető a lakásban, ugyanis mostanában csak kávén és cigin élek. Azonban nincs kedvem elmenni. Olyan jó itt.
A korlátnak támaszkodom, elpöckölöm a cigit, és tovább bámulom az eget. A sötétség leengedte a fátylát az egész világra. Ez a fátyol annyira öreg már, hogy szinte mindenhol kilyukadt. Ezek a lyukak a csillagok, melyeken átárad a fény. Rengeteg van belőlük. Most úgy érzem képes lennék megszámolni az összeset. Pillanatnyilag magaménak érzem a világ összes idejét.
Enyém az örökkévalóság.
Letelepedek a rozoga székre, ami az erkély szélén pihen, aztán magamra terítem az egyik öreg, kopott plédet. Ki tudja meddig ülök így: elgondolkozva, boldogan, szomorúan, élettel telve, mégis egy kicsit élettelenül. Egyedül vagyok egész éjszaka, mégsem érzem magam magányosan. Velem van a társam -- a melankólia.
Amikor az égen ritkulni kezdenek a fénylő pontok, feleszmélek, és rájövök, hogy megint nem aludtam semmit. Sóhajtva felállok, de eldöntöm, hogy ha már eddig itt voltam, akkor megvárom a napfelkeltét.
Eközben szép lassan a város is felébred. Az idős bácsi már kinyitotta a pékséget, ahova azonnal beözönlenek a vendégek. A csend monotonságát felváltja az autók bugása, az utcákat fokozatosan ellepik az emberek. Azt hiszem, ez a nap legszebb része. Még nem kezdődött el a rohanás.
Megérzem az első napsugarakat a bőrömön. Az ég alja még mindig egy kicsit indigókék, rózsaszín és narancssárga. Meg akarom örökíteni ezt a pillanatot. De nem egy fényképezővel. És a szavak sem képesek erre. Szeretném, hogy mások is érezzék simogató napsugarakat, hunyorogjanak a éles fénytől, csípje ki arcukat a hűvös hajnali levegő, a finom péksütemény illatától fusson össze a szájukban a nyál, és ne csak lássák a színes napfelkeltét, hanem ők maguk legyenek a színek.
A végtagjaim már olyan nehezek, hogy alig vánszorgok el a fürdőkádig. Megmosom a zsíros, csomós hajam, majd végig sikálom az egész testem. A víz undorító szürke színű.
Víztől csöpögő hajtincseim rátapadnak a tiszta felsőmre, ami azon nyomban nedves lesz. Nincs kedvem kicserélni. A legnagyobb vágyam, hogy az ágyamban lehessek, de mégis inkább a laptopom elé ülök le. Megnyitok egy új dokumentumot, s írni kezdek. Nincs rajtam nyomás. Csupán kiengedem magamból a bent raboskodó szavakat.
Pár órával később elégedetten hátra dőlök. Elkészültem.
Ebből az irományból nem lesz híres könyv. Nem fogják emlegetni az emberek. Nem kerül fel a toplisták élére. Ez csak egy lány írása. Semmi több.
Mielőtt végre tényleg aludni mennék, még elmentem a dokumentumot. Mikor kérdezi, hogyan szeretném elnevezni, rövid gondolkodás után bepötyögöm: Csütörtöki depresszió.
És klikk. Elmentve.
