Don't Panic

Prológus

Roxanne a templomban ülve, csendesen ujjait összefonva hallgatja a pap szavait, pedig legbelül tudja, nem kéne ezt tennie. Tudja, mindjárt eljön az ő pillanata, érzi, mindjárt mindenki rá figyel. Szeret a figyelem középpontjában lenni. Nem szokványos beszédre készül.

Miközben két fehér ruhás fiú és lány adományt gyűjt, a lány erőteljesen gondolkodik, és pimasz mosolyra húzza rózsaszín ajkait. Feláll miközben mindenki ül, és felkacag, még maga sem tudja min. Egyszerűen ehhez van kedve. Mikor elérnek hozzá a fiatalok, kikapja a kezükből a gondosan összefont barna kosárkát, és kiönti belőle az összes aprót, vagy esetleg nagyobb összegű papírpénzt.

- Istenem... Ha léteznél, nem tennéd ezt velem. Nem tennéd ezt senkivel sem. Nem létezel! Te is egy kis csaló vagy, nem létezel, soha nem is léteztél, tudom - üvölti a plafonnak szolgálatos ablaküvegnek mondandóját.

Mindenki elnyílt ajkakkal hallgatja a lányt, aki ezzel nem foglalkozik, sőt, még nevet is a helyzeten.

Jól csináltad. Büszke vagyok rád.

- Köszönöm - susogja elégedetten, majd kilép a kapuk közül miközben a pillantások lyukat vájnak a hátába. Őt ez nem zavarja. Fekete bakancsa kopogó hangot hallat maga után a nagy méretű helyiségben, visszhangzik, melytől a lány egészen nyugodt lesz.

Normális vagy? Tudod, mit terveztünk az akció végére!

- Hagyjál már! - morogja a hajába túrva. - Majd legközelebb.

Makacs vagy. Figyelj már rám! Fuss a legközelebbi nagy tömegbe, és végezz valakivel. Jó móka lesz.

Roxanne vörös fürtjei csapdossák a hátát, de nem zavarja. Csak a levegőt kapkodva fut, miközben szemeit összeszorítja, néha megáll és a kezével a fejét ütögeti.

- Nem akarok rád hallgatni! Te csak rosszat akarsz nekem - sziszegi, majd leül a betonra, mellette pedig az emberek csak rohannak, nem figyelve a lányra, pedig segítségre lenne szüksége. Nagyon nagy segítségre.

Nehézkesen feláll, leporolja fekete szoknyáját és lassan átsétál az előtte lévő úton, ahol az autók dudálva fékeznek le előtte, de Roxanne nem veszi, mit akarnak ezzel jelezni neki. Ő csak mosolyogva integet a kocsiknak, majd kislányosan szökdécselve ugrál át az út másik felére.

Fogalma sincs, mit tesz.

Fogalma sincs, miért teszi azt, amit.

Beletúrva hátközépig érő hajába szürkés szemeivel feltekint az égre, majd vissza a lábára s hisztérikusan sóhajt. Aztán felnevet, és kacagva halad végig a járművek mellett. Ujjait tördeli, de közben gondolkodik.

Roxanne, büszke vagyok rád.