Sötétség.

.

Legelső, amit érzékelni tudok a fájdalmon kívül, a sötétség. Nem látok semmit, nem érzek semmi mást. Ez megrémít. Csak fájdalom, és sötétség.

Sötét... Fagyos, félelmetes sötét. Pedig sosem féltem... Nem hogy a sötétségtől, semmitől sem. Amíg vele voltam, nem féltem semmitől. Ő sem félt, ezért én sem éreztem ilyet. Nem félt, vagy legalábbis nem mutatta.

De ez... Ez most más.

És a fájdalom... Beleőrülök, ha folytatódik ez a fájdalom. Nem értem, honnan jön. Tehetetlen vagyok, ez a legrosszabb benne. Nem tudok küzdeni ellene. Nincs mivel.

Nem érzem a testem. Talán nincs is.

De ha nincs, akkor hogyan érzem a fájdalmat?

Érthetetlen ez az egész.

Egy idő után belenyugodtam. Egy idő után mindenbe belenyugszik az ember, nem igaz? Csak hagyom, had sodródjak a semmiben, had fájjon a Semmi. Úgy érzem, ez a büntetésem. Örökkévaló Semmi, Sötétség és Fájdalom.

Meg is érdemlem. Amiket eddig csináltam... Bűnnek számít? Lehet.

Sodródom, zuhanok test nélkül. Érzem, nem egy helyben vagyok, de semmit nem látok, semmit nem érzek. Menekülni akarok. De... Semmi nem ért véget, és semmi nem folytatódott. Nem történt semmi. Örökkének tűnt és egy másodpercnél is kevesebbnek egyszerre.

Elborít az érzés, hogy nem érzek semmit. Zuhanok bele a semmibe... És a fájdalom.

Nem megy. Nem bírom tovább. A fájdalom és a sötétség kitört belőlem.

Felüvöltöttem. Igen, ez én voltam. Az én hangom. Van szám, szemem, testem. De... Még mindig beterít a sötétség. Lefog, feltart, ellep. Örökké.