Út a mélybe...

Figyelem! A neveket én találtam ki, nem a személyek igazi nevei, a személyi jogok miatt stb...

Egyszer volt, hol nem volt... hahaha, ez nem egy tündérmese. Ez bizony a kemény valóság. Nem lesz hosszú, ígérem. Csak egy nehéz időszakom. A kezdete, hogy miért és hogyan lettem én egy szívtelen dög.

2O16. január 16 körül. Én hiú kislány Facebookon belájkoltam Joshua „Like és vélemény" posztját. Igen, ő volt az, akibe bele voltam esve. Több mint egy éven át... De ez volt az az est, amikor az ábrándjaim szertefoszlottak és a remény utolsó szikrája is kihunyt.

Szóval, váratlanul rám írt. Persze, nem számítottam rá, mert sosem írt. Tök rendes volt a véleményezése: aranyosnak és kedvesnek mondott, igazi „kis kóristának, aki nem tud énekelni, de próbálkozik". Igen, ez vagyok én. Hozzátette, hogy mindig számíthatott rám, amikor kellett. Igen, ez is igaz, mert amikor szüksége volt rám, én ott voltam. Írtam egy „köszönömöt", erre az válaszolta, hogy már nagyon régen beszéltünk... Helyeseltem, mert igaza volt. Próbáltam elfelejteni, de a remény ott volt bennem.

Aztán a beszélgetés kitért arra, hogy bele van esve egy lányba. Ez egy óriási pofon volt számomra. Persze hogy tudtam, nem én vagyok az. Igyekeztem tanácsot adni, milyen is az, amikor valakibe totálisan bele vagy zúgva és milyen az, amikor nem viszonozzák. „Furcsa olvasni, hogy harmadik személyben beszélsz rólam :D". Kikerekedett szemmel néztem a mobilam képernyőjére. Tudtam, hogy tud róla (na vajon kitől, mert nem tőlem. És ez az volt aggasztó), nem is ez lepett meg, hanem, hogy ilyen nyíltan kijelentette. Elnevettem a dolgot és tereltem a témát. Adtam a tanácsokat, hogy viselje el az érzést, meg hogy „idővel elmúlik". Ezt írtam, de hazudtam. Nem múlik el, egyáltalán, csak idővel a részünkké válik.

„Ha nem tudok érezni feléd, akkor nem tudlak szeretni, sajnálom..." – később ezt írta. Ez volt az a mondat, ami összetört. Ott és abban a pillanatban feladtam. Megtanultam feladni. Akkor gördült le az arcomon 2O16 első könnycseppje. Előtört belőlem minden, amit odabent rejtegettem. Sírtam. Ordítottam. És semmin nem változtatott. Próbáltam a barátja maradni, de nem tudtam. Kitöröltem az életemből örökre... és elgondolkodtam rajta, hogy valaha volt-e az életem része? Erre az a válasz, hogy nem. Nem volt, mert nem akart az lenni. Csináltam erről az egy mondatról egy screenshot-ot. Ezzel kezdődött minden.

Telt az idő és én egyre kevesebbet mosolyogtam és egyre többet olvastam. Eljött a február eleje, a szülinapom. Szombati napra esett, vagyis ifi-napra (egy közösség az egyház fiataljainak, hogy együtt legyenek, és jól érezzék magukat). Pont itthon volt Joshua. Egy kis családi ebéd volt az egész szülim. Anyukám, nővérem, keresztszüleim, nagyim és két unokatestvérem (a keresztszüleim gyerekei). Aztán egy órával később jött a legjobb barátnőm, Kim. (Egy másik barátnőm csak másnap tudott jönni). Kaptam tőle ajándékot, ettünk és jól szórakoztunk. Beszélgettünk, nevettünk, de le kellett mennie. Elkísértem a nagyijához és fordultam vissza. Felnéztem Facera, megköszöntem a rengeteg „Boldog szülinapot" kiírást a falamon. Ő is írt. Joshua. Minden hangulatjel nélkül köszönetet mondtam. Aztán jött egy bejövőm. Ő volt. Azt akarta, hogy menjek ijire. Mondtam, hogy nem megyek. „Ha nem jössz ifire megharagszok :*" – írta. „Azt csinálsz, amit akarsz" – válaszoltam egy sírok-a-röhögéstől-emijivel. „Köszi, kedves vagy... jófej akarok lenni meg veled lógni erre... köszi" – felelte. Ezzel elkésett. „Most mi, nincs időm és energiám az ifire. Én már nem vagyok ifis. Nem az én világom" – ezt írtam válaszul. „Dehogynem" – jött azonnal a válasz. „Hát nem.." – adtam meg a feleletem. „Akkor nem gyere, te tudod" – írta Joshua. „Sajnálom." – küldtem. „Ne sajnáld." – kaptam az utolsó üzenetet tőle. És itt véget ért. Volt egy kis gyomorliftem, de leküzdöttem. Csodás szülinap, mondhatom...