Találkozhattunk volna

2

John ledobta magát az ágyára. Hosszú napja volt, de még koránt sem végzett. Az órájára nézett és megállapította, hogy van még harmincöt perce, mielőtt elindulna a rendelőbe. A szobatársa szerencsére még órán volt. Hogy a csudába rakhatták össze egy másodéves magyar szakossal? Még csak beszélgetni sem tudnak.

Lefeküdt egy pillanatra és lehunyta a szemét. Mintha csak erre várt volna, megszólalt a telefonja.

- Watson – szólt bele fáradtan.

- Sylvia vagyok, végeztél már, ugye? – John nyögött egyet válaszul és gondolatban elbúcsúzott a nyugodt félórájától. – Be kellene jönnöd előbb, van egy kis zűr. – A háttérben kiáltozás hallatszott.

- Azonnal indulok.

Villámgyorsan átöltözött és futva igyekezett a rendelőhöz. Tudta, hogy Sylvia nem rendelte volna be, ha nem lenne nagy a baj. Ahogy az udvaron rohant át látta, hogy valakit egy hordágyon kitolnak a várakozó mentőautóba, ami szélsebesen elszáguldott. A rendelőben valóban a feje tetején állt minden. A padlón vér, szétdobált kötszerek, felborult székek. Sylvia – az ügyeletes nővér – kimerülten ült az egyik ágyon, az arcán egy karmolás nyoma látszott.

- Mi történt, Syl? – kérdezte John lihegés közben.

- Egy ostoba elsős nem bírta a feszültséget. Kevés híján túladagolta magát a kémialaborban. Aztán elég agresszív lett, mikor magához tért. A doki elkísérte a mentőt a kórházba, nekünk kellene tartani a frontot, amíg visszaér.

John fogott egy tiszta ruhát és fertőtlenítette, majd leragasztotta a nővér arcán a sebet. Szó nélkül állt neki takarítani, mosolyogva elhárította Sylvia segítségét. Fél óra múlva ragyogott minden, mintha mi sem történt volna. Addig egy szót sem szóltak.

John az orvos asztalán egy injekciós fecskendőt talált, egy tűvel. – Kokain. – a fiú csaknem helyből átugrotta az asztalt, úgy meglepődött, hogy Sylvia megszólalt mögötte. – Hülye kölyök, a frászt hozta ránk. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna, ha csak néhány perccel később találnak rá.

- Felesleges megkérdeznem, hogy jól vagy-e – mondta a fiatal nőnek, majd tétován végigsimított a karján. Sylvia szemében könnyek csillogtak, John elég kényelmetlenül érezte magát. Soha nem tudott mit kezdeni a síró nőkkel. Megölelni nem volt bátorsága, megnyugtatni pedig nem tudta, mivel. – Menj, levegőzz egyet, nem vár ránk egy lélek sem – ajánlotta neki.

Sylvia elfordult és letörölte a könnyeit. – Köszönöm, elmegyek, hozok valamit inni, ami erősebb, mint a víz. Te mit szeretnél?

- Csak egy teát, tej és cukor nélkül, ha kérhetlek.

Ezt követően nyugodt délutánjuk volt. Csendesen beszélgettek, majd a rendelési idő végén átadták a kulcsokat az éjszakás nővérnek.

Tizenegy óra felé John éppen a fürdőből jött vissza, mikor meghallotta a szobájában a telefon csörgését. Feltépte az ajtót és azonnal felkapta, miután meglátta a hívó nevét. – Syl, valami baj van?

- Takarodj a szobából, a telefonoddal együtt! – dünnyögte a másik ágyon már aludni próbáló szobatársa. John kiment, majd egy szál törölközőben leült az ajtó elé és megkérte a nővért, hogy ismételje meg, amit mondott, mert nem hallotta.

- A doki mondta, hogy a túladagolt srác megmarad. Csak azért hívlak, hogy ne aggódj.

- Köszönöm, hogy szóltál. Hétfőn találkozunk. Jó éjszakát, Syl! – Azt már csak gondolatban tette hozzá, hogy ő nem a drogos fiú miatt, hanem inkább a nővér állapotáért aggódott.

John este, mikor visszaért a kollégiumba, már hallotta a társait pletykálni az esetről. Állítólag valami különc srác volt, megjegyezhetetlen névvel. Láthatóan senki nem kedvelte őt igazán, a többiek is inkább a szaftos részleteket találgatták, mintsem aggódtak volna. John nagyot sóhajtva csusszant az ágyába. Hosszú nap volt.

...