Forgiven

„Sajnálom..."

Ez volt az utolsó, amit a szájából hallottam. Meglehet, hogy azt sajnálja, hogy elárulta a faluját, meglehet, hogy azt sajnálja, amit Sakurával tett, aki teljesen depresszióba esett miatta. De meglehet, hogy azt sajnálja, hogy engem itt hagyott és elvitte magával a szívem.

Annyi mindenért kellene bocsánatot kérnie tőlem, de ebben a szóban minden benne volt. A hangsúly, ahogy ejtette, az érzelem, amit mögé rejtett... És maga a fájdalom, mely megbújt mögötte.

Vajon megbocsájthatnék neki azért, amit velem tett? Vajon lehetne minden úgy, mint régen, amikor mindig mellettem volt és számítottam neki? Valamit? Bármit?

Nem. Semmi sem változna. Csak az ő lelkét könnyíteném meg vele, hogy kevesebb teher nyomja.

Legszívesebben ordítanék a dühtől, a fájdalomtól és a szenvedéstől. Minden percben, amikor rágondolok, ezer darabra törik a szívem, és érzem, hogy van, ami sohasem változik.

„Ő."

Igen. Ugyanaz marad, bármennyire is próbálom ráébreszteni a dolgokra. Bármennyire is próbálom rávenni, hogy ne a bosszúnak éljen, ő egyre csak azután rohan. Ha az egyik befejeződött, talál egy másikat. Ennek sohasem lesz vége.

„Örök körforgás."

Bár nem mondom soha, amikor összefutunk valamilyen eldugott helyen, ahol harcolunk és én győzködöm, de nem azért akarom hazahozni, mert Sakurának ez a kívánsága.

„Én akarom, hogy hazajöjjön."

Nem Sakurához, nem a falujához, nem a barátaihoz, hanem...

„Hozzám."

Azt akarom, hogy mellettem legyen. Azt akarom, hogy újra velem legyen és nem érdekel, hogy mit kell ehhez tennem. Ha kell, bűnbe esek, ha kell ölök, ha kell, akkor önmagam tagadom meg.

„Csak, hogy újra velem legyen."

Tudom, hogy fájdalmat érez, tudom, hogy megvetést érez, és azt is, hogy gyűlölködik. Utálja az egész világot, amiért az elvett tőle mindent, amit valaha szeretett.

„De én itt vagyok..."

Tudom, hogy fáj neki az, hogy megölte a fivérét, bár ő semmiről sem tehetett, hiszen csak a körülmények áldozata. Tudom, hogy fáj neki a magány, hogy senkiben sem bízhat és senkit nem szerethet, mert félő, hogy azt a személyt is elveszíti.

„De én mindig itt leszek..."

Elhiszem, hogy akkora a fájdalom, amit már nem bír másként elviselni, csak ha bosszút forral mások ellen, mert nem várja senki.

„Én várok rád."

Érzem, hogy a fájdalom, ami őt emészti olyan, mint a pokol tüze, de arca mindig rezdületlen marad. Érzem, hogy szüksége van valakire, aki megérti és megmenti őt attól, aki.

„Még mindig várok rád..."

Suttogom halkan, hogy gyere haza, és élj, mert megteheted. Suttogom, hogy várlak, de csak a szobám falai hallják a hangomat.

„Gyere vissza hozzám, Sasuke..."

Lehunyt szemmel álmodom talán, mikor egy nyikorgó hangot hallok. Talán a kilincs mozdult meg? Szemem nem merem kinyitni, mert félek, hogy csak egy újabb álom, amire azután szenderültem, hogy rád gondoltam.