You And Me

1. I'm not gay

- Kis buzi. - Hirtelen kaptam egy gyomrost, majd a fájdalom és a levegőhiány miatt összegörnyedve rogytam le. Csak három napja vagyok ebben az iskolában, és ez már nem az első eset, hogy a földön kuporogva kötök ki. Amint betettem ide a lábamat az egész suli elkönyvelt melegnek, ami persze közel sem volt igaz. Nem tudom, ki és mikor találta ki ezt a hülyeséget, de kezdem kicsit unni a gúnyolódást, a verésekről nem is beszélve. Nem vagyok egy Adonisz testével megáldva, az edzéseket pedig egyenesen gyűlölöm, ezért nem is csodálkozok, hogy képtelen vagyok megvédeni magam. Tavaly kipróbáltam egy küzdősportot kifejezetten önvédelem céljából, viszont cseppet sem ment. A bemelegítésig eljutottam, az nem egy nagy dolog, ám mikor jöttek az ütések, a rúgások és a kicsit kombináltabb gyakorlatok, feladtam. Valamiért nincs érzékem ezekhez. Nem mintha bánnám, egyáltalán nem szeretek mozogni. Az is csoda volt, hogy ezt két hónapig bírtam. Szívem szerint az egész napot a szobámba zárkózva tölteném és rajzolnék. Ez az egyetlen tevékenység, ami nem jár nagy energiabefektetéssel és még élvezem is. Mondjuk valószínűleg ebben a tanévben kevesebb alkalmam lesz alkotni. A lakásomból a kollégiumba költöztem, hogy közelebb legyek az iskolához. Elméletileg szobatársam is van, de még nem találkoztam vele. Azt mondták, last minute nyaralásra ment a családjával, de hamarosan megérkezik. Remélem, őt nem fogja zavarni  ha művészkedni kezdek majd a jelenlétében.

Ahogy így feküdtem a földön és kínlódtam, elgondolkoztam azon, hogy egyszer az életben ki kellene állnom magamért. Unom már a folytonos cseszegetést, amit mindenkitől kapok. Az előző iskolából is azért jöttem el,  mert nem bírtam már elviselni az embereket. És persze azért, mert anyámék kiraktak otthonról minden ok nélkül. Két éve, suliból hazaérve a bejárati ajtó előtt három bőrönd várt, gondosan tele az összes holmimmal. Apa annyit mondott, hogy béreltek nekem egy lakást, a lehető legmesszebb tőlük, és küldenek majd pénzt, hogy tudjak venni kaját és ne haljak éhen. Anya meg ki sem jött elbúcsúzni. Azóta nem láttam őket. Akkor még csak 16 voltam, kis sebezhető gyerek, de mostanra összeszedtem magam. Külsőre nem látszik ugyan, mert nem izmokat növesztettem. Lelkileg erősödtem meg egy kicsit. Azt hiszem, jót tett nekem az önállóság. Bár hiába vagyok belül erősebb, ha testileg meg tudnak sebezni.
Jelenleg is kapom a rúgásokat egyszerre vagy három iskolatársamtól. Nem igazán vagyok képes figyelni a körülöttem történő dolgokra, ha közben minden porcikám sajog, így csak remélni tudom, hogy nincsenek többen, vagy esetleg nem csatlakozott még valaki hozzájuk.

- Hagyjátok már békén. Mit ártott nektek? - Hallok egy mély, enyhén rekedt hangot. Nem tudom kinyitni a szememet, mert oda is kaptam pár ütést, ezért nem látom ki állította le a "nagyfiúkat".
- Kopj már le Dave. Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálunk az új sráccal. - Mondta a fiú, aki valószínűleg a bandavezér. - Vagy csatlakozhatnál te is hozzánk. - Ajánlotta fel. Nem látom az arcát, de biztos vagyok benne, hogy fülig ér a szája.
- Nem, de kösz. - Hirtelen kezeket éreztem az oldalamon, amik óvatosan felhúztak a földről. Elindultunk, gondolom a suli bejárata felé, de nem jutottunk messze mikor az ellenszenves fiú utánunk kiáltott.
- Rendben haver, te akartad. Magadra haragítottál. - A mellettem haladó csak halkan felnevetett.
- Hülye gyerek... - Kezdte. - Azt hiszi, hogy beválik nálam a fenyegetőzése. Amúgy jól vagy? - Megállt, mire én is így tettem, tekintve, hogy nélküle nem tudom merre kéne mennem.
- Persze. Az előbb lettem félholtra verve, de minden rendben. - Vigyorodtam el. - Amúgy a lábam fáj egy kicsit, meg hát nem látok. - Mutattam a még mindig feldagadt szememre.
- Hm... - Sóhajtott. - Azt hiszem tudok segíteni. - Átkarolta a derekamat, ami jelenleg cseppet sem zavart, ugyanis jól jött a segítség. - Nyugodtan foghatsz, ha nem bírsz járni rendesen. - Amint belekapaszkodtam, megállapítottam, hogy egy izmosabb személlyel van dolgom. Jó lenne, ha nekem is ilyen karom lenne. Azt hiszem, holnaptól elkezdek edzeni. Igaz, folyton megígértetem magammal, de valahogy mindig találok valami jobb elfoglaltságot. Múlt héten el akartam menni egy edzőterembe, hogy kipróbáljak egy-két gépet.  A vége az lett, hogy megálltam az épület előtt, és mikor megláttam, hogy miféle emberek tartózkodnak bent, hátat fordítottam és elmentem a legközelebbi McDonald's-ba.
- Köszi, hogy kimentettél. - Ránéztem ugyan, de nem láttam "megmentőmet" a szemem körüli duzzanattól.
- Ugyan... Bármikor. - Mondta halkan. Azt hiszem arra számított, hogy nem hallom meg, de nem így történt. Nem tudom miért ilyen közvetlen és kedves velem, azt sem tudom ki ő, és még látni se látom.
- Ismerjük egymást? - Kérdeztem felvont szemöldökkel. Ez a művelet elég érdekesnek tűnhetett külső szemlélőként nézve. A szemem környékén amúgy is nagyon húzódott a bőr a puklitól, és így, hogy még a szemöldökömet is megemeltem jobban sajgott, ezért vágtam egy fájdalmas grimaszt.
- Nem, nem hiszem. - Felelte egy apró mosoly kíséretében, mint akinek mindennapos az állítólagos meleg ismeretlenek kísérgetése az iskola zsúfolt folyosóján.
Benyitott az egyik terembe, majd óvatosan lenyomott egy székre.
- Maradj így, ne mozogj. - Utasított, én pedig jó kisfiú módjára engedelmeskedtem. Hallottam, hogy kinyitott valamit, majd keresgélni kezdett, végül egy halk "megvan" hagyta el a száját. Odalépett elém, amit abból feltételeztem, hogy kissé elhalványult a Nap fénye, ami az arcomat sütötte. Vajon meddig lesz még ilyen jó idő? Nem szeretem a telet. Amúgy is elég fázós vagyok, így még nyáron is képes vagyok pulóverben rohangálni. Mikor meg jönnek a mínuszok, akkor egyenesen meghalok, ha ki kell mozdulnom a jó meleg házból.