You And Me

2. Pancake is my life

 A suliból kiérve kellemesen hűs idő fogadott minket. A Nap sütött, úgyhogy még nem fáztam,  bár a libabőr megjelent az alkaromon.
- Odaadom a pulcsimat. - Jelentette ki Dave, és már vette is le magáról a ruhadarabot. A pólója kicsit fölcsúszott a művelet közben, amit nem tudtam nem észrevenni. 
- Dehogy adod. Vedd vissza, Dave. - Húztam vissza fejére a pulóverét. - Nem fázok.
- Elhiszem, hogyha most eljössz velem kajálni. - kacsintott rám. Táskáját a földre téve kotorászni kezdett benne, majd előhúzta a pénztárcáját. Pénzét számolgatva felnézett, és mikor látta az arckifejezésemet hozzátette. - Nem fogadok el nemleges választ. Amúgy sem láttam, hogy ma ettél volna akármit is, úgyhogy kérlek szépen gyere el velem. Meghívlak.

Szemforgatva beleegyeztem azzal a feltétellel, hogy felesben fizetünk, majd a belváros felé vettük az irányt. Mivel Dave lábai kétszer olyan hosszúak, mint az enyémek, elég nehéz volt tartani vele az iramot, így lemaradtam mögötte. Mosolyogva hátrafordult és a "törpe" szót formálta a szájával, mire kapott egy csúnya pillantást. 
- Nem vagyok törpe. - Morogtam. - Amúgy hova megyünk? 
- Majd megtudod. 

Úgy 10 perc séta után megálltunk egy kis saroképület előtt egy viszonylag nyugodt környéken. Kívülről nagyon kellemes látványt nyújtottak az ablakokat díszítő virágok, és az egész olyan vintage hatást keltett. Reménykedtem, hogy nincsenek sokan odabent, és ez be is igazolódott, amikor az étterembe lépve csak két párt láttam csendesen vacsorázni a helyiség végében.

- Hova szeretnél ülni? - nézett rám Dave, majd mikor elindultam a kiszemelt asztal felé, követett.
- Itt jó lesz - ültem le az ablak mellé az egyik kipárnázott székre, és letettem a táskámat a földre. - Mennyit adjak? - A pénztárcámért nyúltam, de barátom megrázta a fejét .
- Hagyd csak. Tényleg meghívlak. - Már indult volna kérni egy étlapot, mikor elkaptam a pulcsija alját.
- Megbeszéltünk, hogy én fizetem a felét. 
- Tudoooom... De máskülönben nem jöttél volna. - mondta szemlesütve. - Na, engedj el.

Lehámozta kezemet magáról, majd elindult. Még puffogtam egy kicsit magamban, aztán körülnéztem. Akik eddig az étteremben voltak már elmentek, tehát a dolgozókon kívül csak mi ketten voltunk az épületben. Halk zene ment, afféle háttérzaj gyanánt, ami remekül illett az helyiség hangulatához.
Mikor Dave visszaért kezembe nyomott egy menüt, majd kijelentette, hogy azt választok, amit akarok.
- És ha extra nagy adag kaviárt kérek? - Néztem rá huncut mosollyal.
- Hát, akkor kénytelen leszek megvenni neked. - Vigyorgott. - De azért maradjunk bizonyos keretek között. A pénz nekem sem házhoz jön.

- Persze, tudom. Csak vicceltem. - Elkezdtem keresni a desszerteket, mert hát miért ne lehetne azzal kezdeni? Meg is találtam a kedvencemet, a csokis palacsintát. Megnéztem az árát, aztán lapozgatni kezdtem. Úgy voltam vele, hogy  először illene valami rendes kaját enni, aztán venni magamnak egy jó nagy adagot.

- Basszus, hogy fogok tudni ezekből választani? - Néztem kétségbeesetten barátomra, akinél nem is volt étlap. - Te nem eszel? 
- Dehogynem. Csak már tudják, hogy mit szeretnék. - Felelte könnyedén. 
- Hmm, oké. - lapoztam tovább a választékok között, de csak jobbnál jobbak következtek. - Szerintem én is azt kérek, amit te. - mondtam végül, összecsapva az étlapot.
- Biztos? - Kérdezte. - És ha nem fog ízleni? 
- Hát akkor megeszed te, nekem meg veszel kaviárt. - Könyököltem az asztalra, fejemet a tenyeremre helyezve. 
- Rendben. - Nevetett, majd felállt, hogy szóljon egy pincérnek. 
Mosolyogva néztem, ahogy befordul a konyhára. Biztos sokat jár ide, ha ennyire otthonosan mozog a dolgozók között. Ráadásul azt is tudják, mit kér enni.

- Nemsokára hozzák a kaját. - Ült le elém pár perccel később nagy vigyorral az arcán.
- Na minek örülsz már ennyire?
- Áh, semminek. - Még mindig mosolygott. - Csak örülök, hogy itt vagy.
Éreztem ahogy elönti a pír az arcomat. Nem vagyok az a szégyenlős típus, de vele valamiért más.
- Hát... én is örülök. - Vallottam be az asztallal szemezve, majd ránéztem. Szinte fekete szemeivel az arcomat fürkészte.
- Aranyos vagy.
Elmotyogtam egy halk "Köszi"-t, majd hosszú csend következett. Az ablakon meredtünk kifelé, és kavarogtak a fejemben a gondolatok. Néha azon kaptam magam, hogy Dave-et nézem. Olyankor gyorsan, mielőtt meglátta volna, elfordítottam a fejem.

***

Bő tíz perc múlva kihozták a két tányér ételt, és amikor a pincér az asztalra tette nagyon meglepődtem.
- Palacsinta? - Pillantottam barátomra csillogó szemekkel. - A kedvencem. Ráadásul csokis!
Dave mosolyogva figyelte ahogy nekiesek az egyiknek.
- Mindig ezt eszem ha ide jövök. - mondta, majd ő is nekilátott.
- Palacsintát szoktál vacsorázni? - Néztem fel rá a már második palacsinta majszolása közben.
- Miért ne? - vonta meg a vállát. - Ez a kedvenc kajám.
- Ne érts félre. - kezdtem tele szájjal. -  A palacsinta az életem, szóval szerintem teljesen okés ha ezt eszed akármikor a nap folyamán. - vigyorogtam rá kicsit csokis fogakkal. Dave csak kuncogott egyet és folytatta az evést.

Miután megettük, kiskutya nézések és hasonlók után végül megengedtem, hogy ő fizesse a vacsorát, de közöltem vele, hogy legközelebb én fogok fizetni ha esik, ha szakad.
- Lesz legközelebb? - nézett hátra, miközben kilépett az étteremből. - Hölgyeké az elsőbbség. - mondta, majd kitessékelt az ajtón.
- Köszi. - mosolyogtam rá. - Hát, ha szeretnél még találkozni, akkor igen. Nem rajtam múlik.
- Még szép, hogy szeretnék.

Elindultunk a koli felé. Séta közben nem sok szót szóltam, viszont helyette hallgathattam colos barátom élettörténetét, amit mellesleg egyáltalán nem bánok. Amúgy is inkább a jó hallgatóság jellemvonás illik rám. Nem is értem, hogy valakinek hogy lehet ennyi gondolat a fejében. Én egy év alatt nem beszélek ilyen sokat, mint Dave ezalatt a negyed óra alatt. Nem tudom merrefelé lakhat, úgyhogy gondoltam, majd elköszön mikor ott tartunk, de amikor velem együtt lépett be a kollégium ajtaján kérdőn néztem rá.
- Te is kolis vagy? 
- Aha. Nem is mondtam? - Vigyorgott. Köszöntünk a portásnak, majd a lift felé vettük az irányt. Beléptünk, és az ajtó becsukódott, miután megnyomtam a hármas gombot.
- Nem, nem mondtad. - feleltem.  - Amúgy te hányadikon laksz?
- Én is a harmadikon. - nézett rám huncut mosollyal. 
- Jaj, ne bámulj így. - Tettem az arcára a kezemet és elnevettem magam.

Mikor a lift ajtaja nyitódott, Dave az egész karját a táskájába süllyesztve keresni kezdte a kulcsát. Én addig a 307-es szoba után kutatva sétáltam tovább. Még nem igazán szoktam hozzá a kollégiumhoz, mondjuk előny, hogy úgy van kialakítva, mint egy hotel, szóval így viszonylag könnyű eligazodni a folyosókon.
- Ah, meg is van - emelte magasba a csomót, amit kis plüssfigurák és egy darab kulcs díszített. - Melyik a szobád? Talán közel van az enyémhez. - Sietett utánam reménykedve.
- Ez itt. - Kinyitottam az ajtót és beléptem. - Oh... Megjött a szobatársam. - néztem a földön szanaszét heverő bőröndökre és szatyrokra. - Kíváncsi vagyok rá. - mosolyogtam Dave-re, aki szorosan mögöttem állt és izgatottan vigyorgott.
- Úgy tűnik, hogy sok időt fogunk együtt tölteni. - jött kicsit közelebb és fülig érő szájjal felém nyújtotta jobbját. - Üdv szobatárs.

/Köszönöm szépen azoknak, akik olvassák és vote-olnak! ♥/