Storm Shadow /HUN

C'est la vie

David Deralt nálam legalább két fejjel magasabb volt. És most felém magasodott. Fantasztikus. Néhány perccel ezelőtt még nyugodtan ebédeltem. Néhány perccel ezelőtt az ebédlőben mindenki beszélt, nevetett, hangoskodott. Aztán bejött ez a hülye David Deralt. David óvódáskorom óta szekált: nem tudtam eldönteni, hogy a tűzvörös hajam, vagy a már abnormálisan zöld szemem miatt vett észre, de a lényeg, hogy észre vett.

Amióta Jeremie nem elment a Kiképzőbe, végleg egyedül maradtam. Nem,mintha nem tudnám megvédeni magam: erről szó sem volt. Pont az, hogy túl indulatos vagyok. Jeremie inkább megállítót, mielőtt valami oltári nagy hülyeséget csináltam volna. És most itt vagyok, egy félig megevett Lasagne mellett. David fanyar mosolyra húzta a száját.

- Mi van hercegnő, nem ízlik a kaja? - nézett rám gúnyosan. Eddig a fél lasagnét bámultam, de most felnéztem rá. A nyakamba éles fájdalom nyílalt. 

- Mit ugatsz? - rivalltam rá. Nem tartozom a legkedvesebb emberek közé, az tény.

- Jéé, megszólalt a pincsi! - nevetett fel, és lepacsizott a haverjaivel. Felpattantam. 

- Elmehetek? - kérdeztem, bár inkább volt kijelentés, mint kérdés. 

- Csak nyugodtan. - lépett el az úzból. Tudtam, hogy nem végzett. Lassan elindultam a kijárat felé. A tálcámat az asztalon hagytam. Most nem az volt a legfontosabb. Hanem az, hogy élve kijussak innen. Minél hamarabb. A lépteimet kicsit felgyorsítottam. Még időben hallottam meg  suhogást. Oldalra ugrottam a közeledő tányér elöl. Az hangos csattanással csapódott a falnak. Síri csend lett. Lassan megfordultam. David ott állt, egy kezét még mindig felemelve. Arca csalódottság vált láthatóvá. Felhúztam az egyik szemöldökömet. Éreztem, ahogy az erőm kezd elhatalmasodni rajtam. Nem! Csak álltam ott, és nem csináltam semmit. 

David szemében gonosz fény csillant. Aztán el is tűnt hamar, és visszatért az eredeti arca. Ami megjegyzem, nem volt sokkal megnyugtatóbb. Kezét letette. Én meg csak álltam ott, és nem mozdultam. Másodpercek kérdése volt, hogy megtépjem a gyereket. Aztán egyszer csak mögülem felordított valaki, mire én pattantam egyet.

- Rosie Black! Az irodámba! MOST! - hallottam szeretett igazgatóm, Matilda Derald hangját. Igen, ő David anyja. Az élet kegyetlen. 

           ***********

Az igazgatói előtt ültem egy rozsdás széken, és a padlót néztem. Matilda Deraldnál éppen a drágalátos fia volt bent, és valószínűleg össze-vissza hazudozott. Készültem a fejmosásra. 

Ekkor kinyílt az ajtó, és David lépett ki rajta. Önelégült vigyort küldött felém, majd elindult az osztályterme felé. 

- Rosie Black! - hallatszódott bentről egy hang. Nagy nehezen felálltam. 

Matilda Dareld irodája olyan volt, mint minden más igazgatónak: kicsi, lepukkant, és koszos. De ennek ellenére, ő mégis úgy ült a nehéz faasztal mögött, mintha ő lenne az USA elnöke. A vele szemben lévő székre mutatott.Leültem. Kényelmetlen volt. Még néhány percig nézegette az aktáit, majd felém fordult.

- Bántalmaztál egy gyereket, majd dühkitörésed lett, és a tányérodat hozzá vágtad a falhoz, ezzel több iskolás társad testi épségét veszélyeztetted. Igaz ez? - nézett rám a szemüvege mögül.

- Nem. - válaszoltam. Az nem én voltam, hanem a maga drága fia.

- Ne hazudjon kisasszony! - csattant fel Mrs. Derald.

- Nem teszem. - válaszoltam unottan.

- Ohh...és már felesel is? - emelkedett fel a székéből.

- Nem, asszonyom. Csak megvédem magam egy olyan helyzetben, ahol nem is én voltam a hibás, hanem a maga fia.- mondtam. Mrs. Dareld arca elvörösödött. 

- Hogy képzeli....Az én fiamra kenni az egészet?! Elég volt, kisasszony, felhívom az édesapját! Most meg takarodjon órára! - ordított rám. Én csak megvontam a vállam, felálltam, és elindultam órára. Nem tudott érdekelni. Én úgy is elhúzok innen....

*******

A nap további részében nem történt semmi. Mindenki ugyanolyan furcsán nézett rám,mint azelőtt. David sem szólt hozzám. Nem, mintha nagyon bántam volna. Amikor hazaértem, apu az ajtóban várt.

- Rosie Black. Az igazgatónő hívott. Mi történt? - kérdezte. Nem volt dühös. Elmeséltem neki mindent. Miután befejeztem, apum felhúzta az egyik szemöldökét. 

- Ennyi? - kérdezte.

- Ennyi. - bólintottam. Néhány percig mind a ketten csöndben voltunk, majd végül apa törte meg a csendet.

- Megjött a levél. - mondta. Mind a ketten tudtuk, ez mit jelent. Egy levelet adott át. Az elején a Kiképző címerével, és az én nevemre címezve. Remegő kézzel nyitottam ki. Minden szót többször kellett elolvasnom, hogy megértsem.

- Na? - kérdezte apa néhány perc után. Poker arccal néztem rá. Ez nem lehet igaz!

- Felvettek! - kiáltottam el magam.