A Tökéletes Szerető! |18+|

Sofia

1. rész
Sok hely van LA-ben, ahol az ember megfelelően ki tudja engedni a fáradt gőzt. Az ilyen nyári, kellemes esték, éppen jók a szórakozáshoz. Szinte már törzsvendég vagyok a DW Pub-ban. Ez a kedvenc bárom azóta, hogy elfogyasztottam itt életem első narancsos vodkáját. Azt szeretem ebben a helyben, hogy egyszerű mégis otthonos. A padló le van csempézve valami eszméletlen gusztustalan barna színnel, a mennyezetről meg ezer éves japán lámpások lógnak, mint valami kivégzett hullák. Itt ott kerek asztalok, kettő vagy három székkel, de azokat sem lehet mondani mai daraboknak. Az asztali felület bicskák pengéinek sérelmeit hordozza a régmúltból vagy akár a jelenből visszamaradt, "kedves" - dögölj meg - feliratokat és az egyéb kívánságokat. Olyan ez, akár egy általános iskola megrongált padjai. A csapos a legjobb. Nem kérdez, nem beszél, csak kiszolgál, majd tovább törölgeti a frissen elmosott poharakat. Az itt megforduló vendégek általában jól kijönnek egymással, így még nem igazán volt példa verekedésre.

A világos, kopott farmeromat és egy egyszerű fehér pólót vettem magamra. A megszokott, pirítóskenyér reggelimet fogyasztottam, telefonnal a kezemben. A reggeli híreket olvasgattam. Számos friss információval szolgál az Origo, ha éppen nincs könyv, amit olvashatnék.

Szenvedélyesen szeretek olvasni. Ez kicsit bizar lehet, de a könyvek iránti szenvedélyem, kicsi koromban kezdődött, nevelőszüleimnél. Azt mondják, hisztis 6 éves voltam az őseim halála után, de nem hiszem. Képzeljetek csak el, egy hat évest, ki azért sír, mert nincsenek szülei és nem tudja álomra hajtani a fejét, az édesanyja ölében. Nekem mindig anyukám olvasott és miután elment, csak a könyvek maradtak meg emlékként róla. Olvasni kezdtem, hogy úgy érezzem, velem van. Nem volt könnyű a gyerekkorom, de szerencsére Rachel és Steve gondomat viselték és úgy érzem, kellő képpen jó nevelést adtak.

Volt még valami, ami örömet okozott az életemben, a tánc. Imádok táncolni. Ezt is elég fiatalon kezdtem, amikor nevelőszüleim elvileg meglátták bennem, a tehetséget és beírattak balettra. Tudom, tudom balett egy fiúnak, szerintem is felér egy középkori kínzással, de hála ennek legalább hajlékony lettem. Pár év múlva új stílust találtam, elkezdtem hip hoppra járni, ahol megismerkedtem életem első és valószínűleg egyetlen barátjával, Cameronnal. Már akkor is sok közös volt bennünk, sokat lógtunk együtt. Minden edzés után nálunk vacsorázott és szinte a családom részévé vált. Cameron az édesanyjával él, óvodás kora óta. Az apja még akkor lelépett mikor ő pelenkás volt, így nem volt része sosem apai szeretetben, annyira sem, mint nekem Stevetől. Nem egy vér vagyunk, de pont úgy szeretnek, mintha sajátjuk lennék.

Külön házban élek Racheléktől, amit ők vettek nekem, de ennek ellenére szinte folyton náluk vagyok. Rachel főz nekem, ki mossa a ruháim, Steve pedig pénzzel töm. Cameron szerint úgy élek, mint egy elkényeztetett gyerek, de nincs igaza, mert felnőttként vagyok elkényeztetve. Hiába vagyok nagykorú, ha anyám főztje és mosott ruhái a legjobbak.

Az utolsó falat után elindultam a fürdőbe, hogy fogat mossak, mert a tegnapi alkohol íze és szaga még terjengett a számban. Rémes milyen szájszagot tud okozni pár pohár vodka.

Ma találkozom a haverommal a Parkban. Mindig odahív, ha valami életbevágóan fontosat akar mondani. Általában ezek a fontos dolgok nem éppen bizonyulnak annak, csak számára. Mind ezek ellenére elsétálok a parkig tudván, hogy valami értelmetlen hülyeség után, úgy is lelép. Nem panaszkodhatok, a legjobb barátom és ha kell, ő is ugrik minden szavamra.

Telefon a zsebembe és irány a találkozó színhelye. Talán egy napszemüveg sem ártott volna, mert miután kiléptem az ajtón, a nap folyósra égette a retinámat. Ilyen időben a tengerparton kéne feküdnöm és bikinis lányokat nézegetnem, nem pedig potyára besétálni a városba.